18. bejegyzés

Másnap reggel fáradtan ébredek. Este sokáig fennmaradtam és a jövőheti Márkkal töltendő délután tananyagát magoltam. Közben pedig bealudtam.
Kikászálódok az ágyamból, nyújtózkodom és magamra kapok egy vajszínű rövid-ujjú felsőt és egy farmernadrágot, majd lemegyek a konyhába. Ma anya korán elment dolgozni, és magával vitte az öcsémet is, tehát egyedül reggelizem. Előveszem a hűtőből a tejet, egy bögrébe öntök belőle, a zacskóból egy kiflit emelek ki, amit megkenek vajjal. Miután elfogyasztom az ételt felkapom a cipőm és a táskám, és gyalog indulok el az iskolába. Az utat gyorsan megteszem. Mikor beérek az épületbe villámgyorsan felszaladok a termünkbe, ahol a lányokkal beszélgetek. Mielőtt becsengetnének, megjelenik Márk. Kiemelem a táskámból a tegnapi lapokat és a kezébe nyomom.
- Add oda az irodalom tanárnőnek! - parancsolok rá, és visszalépek a barátnőim mellé. Felpattanok az asztalra. A többiek összenéznek, majd mosoly jelenik meg az arcukon. Faggatni kezdenek, hogy mégis mi történt tegnap.
- Semmi. Átjött, odaadtam neki azokat a papírokat és vártam, hogy elkészüljön velük. Hamar kész lett, elküldtem, ennyi.
- Ugyan, biztos volt valami...
- Nem. Semmi. Értsétek már meg Márk idegesítő. Általában nem tudom miért ilyen hülye és miért változik folyamatosan a viselkedése velem szemben. Egyszer odajön és beszélget - akkor egész normális. Máskor viszont idiótán viselkedik - ekkor megy az idegeimre.
Látom rajtuk, hogy nem érték be ezzel a válasszal, de nem érdekel. Hatalmas szerencsémre becsöngetnek, így nem kell a további nyaggatásra figyelnem.
Alig várom, hogy vége szakadjon a napomnak, és végre haza mehessek. Reménykedek benne, hogy nem sikerül össze futnom Márkkal, de természetesen mindhiába. Az osztályból kifelé menet belebotlok. Visszahozta a tegnapi feladatsort, melyet a tanárnő már le is ellenőrzött. Szerinte jól átnéztem, nem talált benne túl sok hibát.
- Fantasztikus - sóhajtok. - Nyugodtan tartsd meg azokat a papírokat, nekem nincs szükségem rájuk.
- Miért vagy ideges?
Ideges?
- Mi? Nem vagyok... - Ha jobban belegondolok, elég feszült vagyok, szóval ez nem igaz. - jó, talán egy kicsit.
- Miért? - kíváncsiskodik. Hitetlenül rázom a fejem, mit foglalkozik ezzel? Semmi köze hozzá!
- Nem tartozik rád! - hagyom ott, gyors léptekkel megyek végig a folyosón. Sajnos -, mint általában - követ. Ez egyre jobban idegesít. Miért csinálja ezt? Hülyeség, de elfutok előle. Leszaladok a lépcsőn, félrelökve diáktársaimat. Ki szabadulok a szabadba és a járdán szaladok végig. Hiába csinálom mindezt, Márk simán utolér. Egyszerűen nem képes feladni. Erre rájöttem ez alatt a pár - na, jó jó pár - év alatt, mióta ismerem. Még egy fontos dolgot megtanultam: tökéletesen mindegy mit történik, így is, úgy is az lesz, amit ő szeretne. A tanárok is engedelmeskednek neki (ennek egyébként semmi értelme) vagy legalábbis azt csinálják, melyeket ő akar. Valahogy mindig rábeszéli az embereket a butaságaira és engem is manipulálni akar. De ezt nem engedem. Ha egyszer ráhagyok valamit, nem úszom meg.
- Figyelj! Már vagy egy csomószor mondtam: hagyj békén! Nem vagyok rád kíváncsi! Sosem érdekeltél. Kiskoromban is folyamatosan bántottál és szerintem most is megtennéd, de jól figyelj: ezt nem engedem! Szóval tűnés.
Hallgat, nem szól egy szót sem. Mintha kicsit meg lenne szeppenve, de ezt csak egy pillanatig tudom leolvasni az arcáról. Megvonta a vállát, aztán olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.
Megcsókolt.

17. bejegyzés

- Miért javasoltad, hogy én segítsek neked a tanulásban?
- Csak. Mert - von vállat lazán, közben az arcomat pásztázza.
- Nem gondoltad, hogy ezzel megnehezíted az életem? Azon kívül, hogy hetente egyszer minimum el kell viseljelek téged, az iskolán kívül, nekem is be kell magolnom ezeket vagy legalább átnéznem. Tudod én eggyel alattad járok, ami egyet jelent azzal, hogy ezeket a verseket, elemzéseket, számolásokat, stb... nem tanultam. Maximum általános iskolában, de nem ilyen bonyolultan, ott nem mentünk bele a részletekbe. Néhány dologról csak említést tettünk, mivel a tanárunk nem tartotta fontosnak. Most meg? Én tanítsam meg neked ezeket, csak mert lusta vagy.
Nem szól egy szót sem, csendben marad és a falnak dőlve továbbra is bámul rám. Elegem van belőle és a viselkedéséből. Teljesen kiszámíthatatlan és ez bosszantó tud lenni.
Közben az irodalom tanárnő halad el mellettünk és megkérdezi nem végeztünk-e még. Elfelejtett néhány lapot odaadni nekem és ezért most ezeket is nekem adja. Ami számára csak pár darab, az nekem egy vagon. Mérgesen szorítom össze a szám és alig várom, hogy elmenjen.
- Szóval akkor nem jössz át hozzánk?
Fintorgok. - De, megyek. Mivelhogy muszáj, megígértem az igazgatónőnek, de ha tehetném nem mennék. Azért küldtek, hogy megbeszéljem veled az időpontot. Szerintem tudjuk le ma. Ráérsz?
- Nem. Ma délután edzés van - közli velem.
- Milyen edzés? Kosárlabda?
- Nem. Golf. Szerinted? - már majdnem, hogy ő van felháborodva, holott nekem kellene.
- Tudod mit - emelem fel a hangom és a kezébe nyomom a vaskos papírköteget, melyet eddig a kezemben tartogattam. - Tessék. Hidd el, ez nélkülem is menni fog!
Ezzel elviharzok onnan, de nem menekülhetek örökösen Márk elől, így a nap folyamán még többször egymásba botlunk. Végül megbeszéltük: este hét órakor találkozunk, ő jön át hozzánk. Még szerencse.
Miután hazaérek, megebédelek és megtanulok másnapra a kezembe veszek egy könyvet és a hátralévő két órában nem csinálok mást csak olvasok. Hétkor Adolf szalad fel a lépcsőn, be egyenesen a szobámba.
- Itt van Márk.
- Rendben. Szólj neki, hogy, mind...
Mielőtt azonban befejezhetném a mondatot megpillantom az ajtómban a fiút. Sóhajtok egyet, felőlem itt is tanulhatunk.
- Foglalj helyet a földön. Nem fogsz felfázni, nyugi. Ott a szőnyeg.
Lehuppanok az ágyamra és közelebb húzom magamhoz a nyomtatványokat. Az első két papírlapot átnyújtom Márknak és az íróasztalhoz megyek, ahol a ceruzatartómból kihalászok egy tollat. Odadobom neki.
- Kezdj bele, ha kész vagy szólj!
- Szerinted így kell korrepetálni?
- Nem, de én nem korrepetállak. Megtanítom neked azt, amit nekem is sürgősen meg kell tanulnom. Nem minősül korrepetálásnak. Ennyi. Azon kívül pedig ez csak egy szövegértési feladat. Szóval egyszerűen csak készítsd el és szólj!
Elterülök az ágyamon, kezembe kapok egy lapot és én is elkezdek kitölteni egy hasonló feladatlapot. Lássuk mennyit tudok!
Tíz perccel később egy lap eltakarja a kilátást. Márk végzett és így az arcomba dobta az elkészített munkáját.
- Ennyi idő alatt nem lehetsz készen. Én sem lettem.
- Te csak tizedikes vagy.
- Milyen jó, hogy végre rájöttél! Bezzeg ezeknek az i...mádnivaló tanároknak  még mindig nem sikerült felfogni ezt. Olyan igazságtalanok tudnak lenni. Mindez miattad van!
- Tudom.
Egyre jobban felhúzom magam. Tudom? Ennyi? Mit gondol ez magáról? Az addig, oké, hogy imádják a tanárok és mindenki, de azért álljon meg a menet! Felpattanok és majdnem pofon vágom, de időben elkapja a kezem és jó erősen megszorítja a csuklóm. Összeszorítom a számat. Elkezdem rángatni a karomat, próbálok szabadulni, de nem enged el. Egyre erősebben tart.
- Hagyd abba.
- Majd ha bocsánatot kérsz - mondja vigyorogva.
- Nincs miért. Nem csináltam semmit.
- De akartál. Kérj bocsánatot.
- Azt lesheted!
Farkasszemet nézünk egymással, szorítása nem enyhül. Könnybe lábadnak a szemeim. Fáj a csuklóm, de nem emiatt. Ki akarom hisztizni, hogy elengedjen, meg is van a hatása. Nyomban enyhül a szorítás, elmosolyodom.
- Ezer köszönet. Ennyi volt mára a tanulás, akár haza is mehetnél.
A kezébe nyújtok további két feladatlapot és útjára bocsátom. - Jövő hétig csináld meg! Viszlát!
Becsapom az ajtóm és megvárom, míg léptei elhalványulnak. Ezután lemegyek vacsorázni. Anyáék faggatnak, de csak ritkán válaszolok egy-egy kérdésükre. Fél óra múlva megörülök annak, hogy szabadulhatok és felsprintelek a szobámba. Lezuhanyzok és ágyba bújok, de még nem alszom. A kezembe veszem Márk által kitöltött papírt és átnézem. Meglepően jól teljesített.

16. bejegyzés

babák

Április 14.
Korrepetálás! Komolyan mondom, aki kitalálta ezt, hogy a gyerekek segítsenek egymásnak, az nem normális! Alapból nem is nekünk kéne arról gondoskodni, hogy az iskolatársainknak jobbak legyenek a jegyei! Ez a tanárok feladata, általános iskolában tökéletesen megoldották, bezzeg most! Fogalmam sincs miért pont engem választottak erre a feladatra, hiszen nem is egy évfolyamba tartozunk. Márk egyel felettem jár és még én segítsek neki? Nem is értem. Addig oké, hogy "kiemelkedő vagyok" néhány tantárgyból, de ez nem elég. Ahhoz, hogy Márk tanuljon is tőlem nekem is tudnom kéne az anyagot. Ez nekem nem megy. 

Az osztályterembe visszaérve a lányok azonnal letámadnak: - Mi történt? miről volt szó?

- Semmi fontosról - legyintek. Nem szeretnék magyarázkodni, csak senki ne tudja meg, mi történt az irodában! Barátnőim azonban nem képesek annyiban hagyni. Jönnek utánam és tovább szimatolnak.

- Nem, nem, nem. Semmi. Értsétek már meg! - húzom fel magam. A lányok nem értenek a szép szóból. 

- Nem értem mi ezen a nagy titok. Csak nem kirúgtak?

- Dehogy! Ne is jusson eszedbe ekkora marhaság! Egyszerűen nem tartozik rátok és kész! Légy szíves értsétek végre meg!

Sóhajtva ugyan, de végre magamra hagynak. Becsengetnek és mindenki a helyére áll  

- illetve majdnem mindenki. Várjuk a tanárnő bejövetelét a termünkbe. Irodalom következik, ami egyet jelent a feleléssel. Nekem nem akkora gond felmondani az éppen aktuális verset, de a fiúk és néhány lány már most rettegnek. Így jár, aki nem tanulja meg!

A pedagógus belép a terembe és az osztály szemrevételezése után, rám pillant. Odahív magához. Engedelmeskedem a kérésének és odalépek a tanári asztal mellé. Elém tol egy köteg papírt. Ezek azok a feladatok, melyeket Márknak tudnia kell.

Lepillantok a lapra és meglepetten konstatálom, hogy régi dolgozatokat fogok a kezembe. Néhány oldalon szövegértési feladatok, máshol kinyomtatott versek. Vázlatok, elemzés, jellemzés, fogalmazások írására gyakorló feladatok. Rájövök, hogy nekem tulajdonképpen a fejébe kell vernem ezeket a dolgokat, nem korrepetálni. Meg kell neki tanítanom, mert ebből a srácból nem nézem ki, hogy tudja az alapokat.

- Én nem... - kezdeném, de aztán észbe kapok. Nem közölhetem a magyartanárommal, hogy nem akarom ezt az egészet, holott semmi kedvem hozzá. - Jól van. 

- Menj át Márkhoz, beszéljétek meg vele az időpontot - utasít.

- De miért pont óra közben? Nem jó, majd utána...?

- Nem. Először természetesen elszavalod nekem  a verset és utána mehetsz. 

Megadóan sóhajtok és visszamasírozok a helyemre eldugom a papírokat a táskám mélyébe, ahol senki sem találhat rá. Feltápászkodom a székemről, belekezdek a versbe és miután hibátlanul elmondtam elhagyom a helyiséget. Végigszaladok a folyosón. Nem áll szándékomba azonnal Márkhoz rohanni. Ha már úgyis elengedtek mással is eltölthetem az időmet. Remélem senki sem szerez róla tudomást.

Lefelé a lépcsőn szerencsére nem futok össze senkivel. Kimegyek a hátsó ajtón és helyet foglalok az egyik padon, melyet fák takarnak el. Egy ideig csendben maradok és a gondolataimba mélyedve elbambulok, de tíz perc elteltével gyerekkacagásra leszek figyelmes. Kilesek az elém hajló zöld levelek közül és kisbabákat pillantok meg, amint épp a fűbe ülteti le az anyukájuk őket. Hat gyermek ül a gyepen. Nem tudom miért éppen ide hozzák a kölyköket, szegények ilyen korán megpillanthatják a gimnáziumot. Egyébként körbe van kerítve az épület és szerintem nem is jöhetnének be idegenek. Ez is elgondolkodtat. Öt perccel később meg is kapom a választ, miért ide jöttek a szülők a csemetéikkel. Egyik tanárnő közeledik feléjük, visszahúzódom rejtekembe. Mikor odaér az embercsoporthoz mosolyogva köszönti őket és az egyik nőt meg is öleli - a testvére, esik le hirtelen - aztán leguggol a picurokhoz és őket is köszönti. Teljesen hivatalos hangnemben. Kiderül, hogy azért jöttek ide, hogy itt találkozzanak. Végülis a környezet megfelelő, a fű zöld, a levegő tiszta és van árnyék is, így a tavaszi napsütés nem éri a babák érzékeny bőrét. A csapat egy kicsit még beszélget, már alig várom, hogy elmenjenek és visszaszökhessek. Akkor szólok Márknak. A percek egyre csak telnek, hamarosan megszólal a csengő, a diákok kiözönlenek ide és én még nem szóltam a fiúnak. Kezdem egyre rosszabb ötletnek érzeni ezt a kis lógást. A fogamat csikorgatom és imádkozom, hogy menjenek el, járják csak be a város. Az egyik csecsemő elindul felém a fűben. Mászik, lábait gyorsan rakja egymás mellé. Csak ne érjen el ide, mert akkor valamelyik nőszemély feláll, idejön a gyerekéért és meglát. Akkor nekem végem. A csöppség figyelmét szerencsére felkelti egy faág, mely az útjába akadt. Anyja érte jön és végre-valahára elindulnak. Amikor eltűnnek a látóteremből gyorsan felpattanok és az épületbe szaladok. Lihegve érek a 11.a osztály ajtaja elé, bekopogok, majd benyitok. 

- Márkot keresem - fordulok a tanár felé. - Beszélnem kell vele. 

Gondolkodtam rajta, hogy mit mondjak, hogy kérjem ki az osztályból. Szeretnék vele beszélni, vagy esetleg beszélni akarok vele, de ezek nem lennének igazak. Tehát marad az, hogy kell, kötelező vele beszélnem. 

Pár perc múlva kettesben állunk a falra függesztett képek alatt. Márk kérdőn pillant rám. Meg kellene beszélnünk a találkozónk időpontját. Mégsem ezt a kérdést eszem fel neki, hanem a következőt:

- Miért javasoltad, hogy én segítsek neked a tanulásban? 

15. bejegyzés

Április 14.
Bajban vagy. Bajban vagy. De igen bajban vagy - cseng a fülemben a mondat, ami nemrégiben elhagyta Márk száját. Miután ez megtörtént rögtön eltűnt a teremből, így még mindig titok maradt számomra, hogy miért. Ennek semmi értelme, hiszen nem csináltam semmit. Legalábbis semmi olyasmit, ami miatt esetleg megbüntetnének. Egyáltalán miért mond ilyeneket? Nem bírom felfogni.
Becsöngetnek és én engedelmesen helyet foglalok a kényelmetlen faszékemen, kezem a padomra támasztom és kihúzom magam. Várom, hogy a tanár betipegjen a terembe és fel állítson minket.
Szokás szerint köszönünk, majd újra visszaülünk a helyünkre, kinyitom a tankönyvet, aztán a tanárnőre koncentrálok, amint éppen a tábla előtt állva magyaráz és néha kulcsszavakat firkant a zöld fára. Folyamatosan beszél és beszél, míg végül már unalmassá válik számunkra ez a sok rizsa, ezért elkalandozunk. Teljesen más világban járok, mikor hirtelen kirángatnak onnan. Az egyik "főnökünk" épp az ajtó mellett áll, egy másik személy társaságában, aki megzavarta a tanórát. Márk. Zsebre vágott kezekkel támaszkodik az asztalnak.
Teleszívom a tüdőm levegővel és szép lassan kifújom. Ideges vagyok, a jelenléte teszi. Az utóbbi időben, annak ellenére, hogy ritkán beszéltünk nagyon furcsán viselkedett velem. Sokszor kaptam azon, hogy bámul rám és közben a füzetébe írogat. Én is hasonlóan cselekedtem, csupán a kockás füzetet hagytam ki ebből az egészből.
- Lizandra! Gyere ide, azonnal! - hallom a tanárnő feszült hangját. Úgy teszek, ahogy kívánja. Pár másodperc múlva ott feszítek mellettük és várok.
- Mit szeretne tőlem, tanárnő? - kérdezem, miközben Márkra esik a pillantásom, gyanúsan méregetem. - tudtommal semmit nem követtem el.
- Menjen az igazgatói irodába. Márk elkíséri! - Az ajtó felé int és kitessékel minket a tanteremből. Bevágja utánunk az ajtót és én teljesen egyedül maradok Márkkal a kihalt folyosón.
- Na, jó. Mit akarsz? - fordulok a fiú felé, hangom csupán suttogás, hiszen nem szeretném, ha a vékony falakon keresztül bárki is tanúja lehetne a beszélgetésünknek.
- Csak beszélgetni szerettem volna veled és erre jó indokot találtam - von vállat lazán, miközben az iroda felé igyekszünk.
- Ugye nem kell komolyan bemennem oda?
- De. Be kell. Miért találtam volna ki ilyen hülyeséget?
- Nem tudom.
Kinyitja előttem a terem bejáratát és betuszkol rajta. A kis helyiség otthonosan van berendezve. A fehér falakat színes képek és oklevelek, kitüntetések borítják. Az igazgatónő asztalán papírokat találhatunk, szerteszét. Néhány a földre pottyant, ezekkel nem foglalkozott sokat. Azt hinné az ember, egy olyan összeszedett nő, mint az iskolánk igazgatója nem lehet ennyire rendetlen, pedig ez nem igaz. A nő még nem tartózkodik az irodájában. Minden bizonnyal valami fontos ügyet intéz éppen, csak pár perccel később érkezik meg.
- Óh, már itt is vagytok? Üljetek csak le! - Közben ő is ezt teszi. Látszólag zavarban van, kapkodva rakosgatja stócokba a lapokat. - Elnézést a rendetlenségért.
Furcsállom, hogy ő kér bocsánatot, a diákjaitól. Valahogy furcsán hangzik, na mindegy.
- Ugyan, igazgatónő. Látná a szobámat - röhög fel Márk. Semmi udvariaskodás, az igazgatónő jelzőn kívül semmi nem volt illedelmes és ez a nevetés. Tiszteletlenség! Turócz igazgatónő azonban nem akad fenn ezen, megkezdi mondanivalóját.
- Siralmas jegyeid vannak mostanság - fordul Márk felé. - és ezen nem segít, hogy az apád tanár. Nem kivételezünk! Lizandra viszont jeles tanuló. A legtöbb tantárgyból jól teljesít, sőt néhányból nagyon is kiemelkedő.
 - Azért annyira nem....
- Óh, nem szerénykedj, okos vagy! Márkra ráfér a segítség. Kérdeztük tőle kivel tanulna szívese, a te nevedet említette.
Ó, szóval neki is benne van a keze a dologban, ezt még megbánja!
- Úgy gondoltuk korrepetálhatnád, de persze eközben Márk is tudna segíteni neked, mégpedig a testnevelésben. Mostanság nem szerepelsz valami jól az órákon. Úgy gondoltuk, ebben ő tudnak segíteni.
- Igen, minden bizonnyal - varázsolok egy csodálatos álmosolyt az arcomra és közben igen bájosan viselkedem. Csak kerüljünk már ki ebből a helyiségből! Csak hadd üvöltsem le a fiú fejét!
- Akkor megegyeztünk?
- Természetesen.
- A többit beszéljétek meg egymással, illetve az időpontokat egyeztessétek Fenyvesi tanár úrral is, rendben?
- Igen - bólintok és feltápászkodom a helyemről.
- Viszont ltátásra, igazgatónő - motyogom unottan és kiviharzok a helyről. Legszívesebben az ajtót és bevágnám magam mögött, de nem tehetem. Megvárom, míg a fiú is kiér és pofon vágom.
- Ezt miért kaptam?
- Mert egy idióta, hülye, barom vagy, aki az idegeimre megy!

14. bejegyzés

Április 14.
Majdnem egy hónap eltelt, úgy, hogy észre sem vettem. természetesen rengeteg minden történt ez idő alatt. Az osztállyal több versenyen is részt vettünk, ezek legtöbbször sport mérkőzések voltak. Kosárlabda, kézilabda, foci. Én legeslegjobban az elsőt díjaztam, egész sokat hozzáértem a labdához, emellett nagyon élveztem. Az utóbbi időben sokat gyakoroltunk, így jól ment. A kéziben nem igazán jeleskedtem, ha a laszti elkaptam, de egyébként nem törtem magam. A futballról meg inkább ne is beszéljünk, tulajdonképpen csak álltam a pályán, teljesen elveszetten. Hamar rájöttek, hogy ez nekem nem megy, így szerencsére ki is állítottak. Ennek ellenére - a többiek jóvoltából - nyertünk. Büszke vagyok magunkra, hogy ilyen eredményt el tudtunk érni. Tavaly nem volt ennyire jó a végkifejlet. Harmadikok lettünk, most viszont bebizonyítottuk, hogy az osztályközösségünk is kiváló.
Tanulmányi megmérettetések is elénk sodródtak, de ebben csak egy-két diák vett részt, a legjobbak. Én egyik tantárgyból sem mentem, viszont drukkoltam másoknak és ez sem rossz dolog.
Az osztály tisztasága nem a  legjobb. Erről nagyrészt a fiúk tehetnek, de ezt sosem fogják fel. Az elején próbáltunk hatni rájuk, mondtuk, hogy szedjék fel a szemetet vagy ami még jobb, ne dobálják el, de ez nem különösebben érdekelte őket. Ma már mi sem foglalkozunk vele. Az utolsó helyre kerülünk, de ez van, nem lehet mit tenni.
Márkkal akkor beszéltem utoljára, mikor átjött hozzánk. Lassan egy hónapja. Nem érdekel, sőt örülök neki. Nem tudom, hogy kinek sikerült meggyőznie arról, hogy hagyjon békén, szálljon le rólam, de hálás vagyok annak a személynek. A Dórival való kapcsolata véget ért és nem viselte meg egyikőjüket sem a szakítás. Azóta újabb lány - vagy inkább lányok - bukkantak fel a fiú közelében, mind idősebbek nálunk. Márk néha-néha azért még rám pillant. Gondolom azért, hogy hogyan reagálok rá, de nem kapja meg amit akar. Közömbösen nézek vissza rá, ezzel sokszor az őrületbe kergetem, de nem érdekel.
Közben felbukkant egy másik fiú, aki Kittivel volt nemrégiben. Kiderült, hogy a bátyja. Bence nagyon kedves srác, de nem nagyon találkozunk és egyébként is van barátnője.
A tanulásban jól haladok, nem szereztem hármasnál rosszabb jegyet, ami jónak számít. A matek is egészen pompás, négyes volt a legutóbbi szám, melyet az ellenőrzőmbe firkanthattam. Mellette ez a cím szerepelt: Algebra. Ügyes vagyok!
Több említésre méltó dolog nem történt velem. Ugyanúgy járok az iskolába, viszem az öcsémet is. Néha Kiara is hazajön, habár nehezen tud elszakadni a fővárosból. Sokszor hozza Ádámot is, egyszer nálunk alszanak, egyszer Antóniáéknál. Nem tudnak elválni egymástól, sokszor az agyamra mennek, nagyon idegesítőek és nyálasak. Szokták mondani, hogy a szerelem bolondít. Ez így van, aláírom. A testvérem elvesztette a józan eszét és a legrosszabb, hogy nekem is akart találni egy barátot, aki majd boldoggá tesz. Aha, persze. Egyenlőre engem ne tegyen boldoggá és őrülté semelyik fiú. Egyébként anyáék is így gondolják, koncentráljak a tanulásra. Én nem éppen erre gondoltam, mikor közöltem Kiarával, hogy hagyjon békén, nekem nincs szükségem idióta fiúkra, de mindegy.
Reggel fáradtan ébredek, az időjárás sem kedvez nekem. Amikor kinézek az ablakon szürke felhőket látok az égen felettem, beborult. Kitűnő, valószínűleg az eső is elered, majd. tehát megkérem anyát, hogy szállítson el a suliba. Levánszorgok a lépcsőn és a konyhába megye, ahol anya szokás szerint a reggeli kávéját készíti. Adolf pedig az asztal mellett ül, a helyén és az ételét majszolja.
- Jó reggelt! - köszönök és elnyomok egy ásítást. Kihalászom a hűtőszekrényből a tejet és egy üres kiflit kapok a kezembe, majd én is lecsüccsenek az egyik székbe és elfogyasztom a reggelimet. Miután ezzel megvagyok, visszaszaladok a szobámba, kiválasztom a ruhadarabokat, melyeket ma veszek fel. Egy sima farmert választok, zöld kötött pulcsihoz és egy Converse cipőhöz. Ezután a vállamra kapom az iskolatáskámat és lerohanok a grádicson. Az előtérben anya vár rám, a kisöcsémmel. Természetesen mind a ketten készen vannak.
- Mehetünk! - magamra öltöm a kabátom és kilépek az ajtón, anya bezárja utánunk.
- Délután haza tudsz sétálni, ugye? - kérdi anya, mire én bólintok - Rendben. Adolf érted elmegyek, addig maradj az iskolában.
Először Adolfot rakjuk ki, az ő sulijánál, aztán anya tőlem búcsúzik el. Ezután besétálok az iskola épületébe és már épp indulnék felfelé a lépcsőn, mikor egy kezet érzek a vállamon. Hátrafordítom a fejem és Dávidot találom ott. - Bajban vagy.
- Mi? Mit tettem? - értetlenkedem, de ezután meglátom mögötte a bátyját is.
- Bajban vagy?
- Mi ez, valami bizarr filmjelenet? Zombik vagytok? Vagy valaki irányítja az agyatokat? Vagy csak hülyét akartok csinálni belőlem?
A körülöttem lévő tanulók, mind ezt hajtogatják. Kicsit kezd ijesztő lenni, sarkon fordulok és kettesével szedve a lépcsőfokokat szaladok felfelé az első emeletre. Az osztályba beérve mindenki döbbenten néz rám, én még mindig rémülten bámulok rájuk.
- Ugye nem vagyok bajban?
Az osztálytársaim mind a fejüket rázzák és értetlenkedve pislognak rám. Látszólag ők semmiről nem tudnak és nem így gondolják. Azonban van aki nem így van ezzel:
- De. Bajban vagy.

13. bejegyzés

Március 21.
Reggel korgó gyomorral ébredek. tegnap úgy feküdtem le aludni, hogy nem ettem még ebédet sem és emiatt most hányingerem van. feltápászkodom és lebotorkálok a konyhába, ahol anya már reggelizik. Köszönésre sem méltatom, a hűtőszekrényhez megyek és kiveszek belőle egy doboz tejet. Öntök belőle egy bögrébe, majd az asztalon lévő kenyereskosárból kiemelek egy zsömlét és mielőtt lehuppannék a székre beleharapok. Nem mondhatnám, hogy üresen laktató, de még annak ellenére sem tudok többet lenyomni a torkomon, hogy éhes vagyok.
- Ma már el tudsz menni az iskolába egyedül? - kérdezi anyu egy idő után. Mivel épp iszok felemelem a mutató ujjam, ezzel jelezve, hogy várjon. Miután végeztem megszólalok.
- Milyen kint az idő? - Meg sem várom a válaszát, felpattanok és odasétálok. Látszólag nincs rossz idő. A szél lengeti a hintákat, melyek a kertünk távoli részében kaptak helyet, de nem olyan vészes. Kinyitom a nyílászárót és kinyújtom a kezem. Tavaszias meleg van, az égen esőfelhők gyülekeznek és biztos vagyok benne, hogy egy kis csapadék esni fog ma.
- Hát... - fordulok vissza anya felé . - Necces, de talán megúszom a záport...
- Rendben. Az öcsédet, majd elveszi apád - mondja, majd elindul az ajtó felé. - Fel is ébresztem őket.
- Adolf még nem kelt fel?
Megrántja a vállát. - Nem tudom, még nincs itt.

Húsz perc múlva elkészülök és az öcsém is mellettem áll. Kiderült, hogy ma én kísérem el a suliba. Táskával a hátunkon és tornazsákkal a kezünkben állunk az ajtó előtt. Anya körbepuszilja az öcsémet, megkérdezi, mindent bepakolt-e és figyelmezteti a biciklivel való közlekedés veszélyeire, illetve a szabályokra, amiket be kell tartani. Engem szerencsére már nem szokott ilyenekkel zaklatni.
- Indulhatunk? - kérdezem öt perc múlva, mikor megunom ezt az egészet és indulnék az iskolába.
- Természetesen. - Anya még egyszer megigazítja Adolf kabátját és ad nekünk egy puszit, majd végre elenged. Hamar odaérünk a tesóm iskolájához, elköszönünk egymástól és én mehetek végre tovább.
Tíz perccel később már az osztályunkban vagyok, az egyik padon csücsülök és a barátnőimmel csevegek. Legfőképp könyvekről, de néha szóba kerülnek a fiúk is. Márk és Máté. Dóri és Trixi pasija.
Hamarosan meghalljuk a csengő hangját, ezért fel kell függesztenünk a beszélgetést. Leülünk a helyünkre és várjuk a tanárt. Nagyjából az egész nap ebből áll. Szünetekben beszélgetünk, eszünk, aztán várjuk az éppen aktuális tanárt/tanárnőt.
Három óra körül végre elindulhatok hazafelé. Mikor kilépek az iskola épületéből egy fiút pillantok meg, amint épp az egyik osztálytársammal - Kittivel - ölelkezik. Az első gondolatom az, hogy: De helyes!, majd kissé észhez térek és azon kezdek el gondolkodni mennyi idős lehet. Biztos, hogy jó pár évvel idősebb nálunk, de azért talán nem olyan sokkal. Egy percig csak állok és bámulok rájuk, de aztán észbe kapok, megrázom a fejem és eltűnök onnan. Míg a házunkhoz nem érek ezzel foglalkozom, de aztán akadnak más problémáim, így ezekre kell koncentrálnom. Mikor belépek az ajtón kellemetlen meglepetés ér. Anya közli velem, hogy vár valaki a szobámban. Ki lehet?
Két perc múlva meg is kapom a választ. Rögtön dühbe gurulok, kezem ökölbe szorul és összeszorítom a fogam. Mit keres ez itt? Annak ellenére, hogy nem követett el ellenem - szinte - semmi, borzasztóan mérges vagyok rá. Márk nyugodtan ül az ágyamon és a szobámba kémlel körül, mintha nem látta volna már ezerszer. - Mit csinálsz itt?
Felpillant, de nem válaszol rögtön. Végigfuttatja a tekintetét rajtam és elmosolyodik. Csak ezután nyitja szólásra ajkait. - Beszélnünk kell.
- Miről? - Értetlenül nézek rá.  - Nekünk semmi megbeszélni valónk nincs. Semmi.
Felelni akar, de közben megszólal a telefonom. A nadrágzsebembe van. Gyorsan ledobom az íróasztalom mellé a hátizsákom, amit még nem vettem le és megnézem ki keres. Antónia neve és fotója van a képernyőn, hozzáérintem az ujjam a zöld telefon jeléhez és elhúzom oldalra. Felveszem.
- Halló? - szólok bele.
- Szia! Képzeld el... - kezd bele, közben Márk az ablakomhoz sétál és kiles rajta. - Márkék szakítottak.
Elnevetem magam. Fogalmam sincs minek köszönhetem ezt a reakciót, de nem tudok vele mit tenni. Megkönnyebbülést érzek és egyben csalódott is vagyok.
- De hiszen csak nemrég jöttek össze - rázom a fejem hitetlenül. - Ennek semmi értelme.
- Szerintem sincs - mondja. - Jaj, bocsi mennem kell. Szia!
- Szia - motyogom és kinyomom a telefont. Márk felé fordulok és magyarázatot várok tőle. Nem vagyok biztos benne, hogy hallotta a beszélgetést. reménykedem benne, hogy nem.
- Mi történt?
- Semmi - préselem össze az ajkam. Közelebb lép hozzám.
- Valami biztos.
- Aha. Lehet, de neked semmi közöd hozzá. - Természetesen ez nem igaz, de nem áll szándékomban elárulni neki a társalgásunk fő témáját.
- De, van. Azt közölte veled, hogy szakítottunk - húzza széles mosolyra a száját.
- Honnan veszed? - vonom fel a szemöldököm, miközben lehuppanok az ágyamra. Márk mellém ül, de én messze húzódok tőle.
- Nem mindegy?
- De. Nem erről beszéltünk, de te elmondhatnád végre miért jöttél. Ha nem teszed meg, akkor tűnj el innen. Most azonnal. - Felállok és sétálgatni kezdek a viszonylag kis helyiségben.
- Erről beszélgettetek, biztosan tudom - mondja, majd kifelé indul a szobámból, mikor mellém ér, elneveti magát és csak ezután hagy magamra. Bezárom utána az ajtót és elterülök a fekvőhelyemen. Arcom a párnába temetem és vagy tíz percen keresztül nem mozdulok. természetesen gondolataim nem állnak meg, de percek múltán már próbálok megfeledkezni Márkról, így egy idő után felállok és nekiállok a tanulásnak. Nehezemre esik a tananyagra koncentrálni és nem is érdekel annyira, de azért van bennem kötelességtudat, így gyorsan megcsinálom. Hét óra környékén anyu nyit be a birodalmamban, azzal, hogy: kész a vacsora. Ezért, tehát lemegyek az étkezőbe és elfogyasztom az anya által készített - és nem mellesleg finom - ételt. Közben megbeszéljük mi történt velünk a mai napon. Hiába, mi már csak ilyen család vagyunk. Az öcsém közli velünk, hogy ma kapott egy csillagot és olvasásra - nem is tudtam, hogy már azt is tud - ötöst kapott. megdicsértük érte, majd folytattuk tovább a társalgást. Ezúttal a még mindig itthon lévő Kiarán volt a sor, hogy beszéljen. Elmesélte, hogy ma elmentek biciklizni a barátjával, Ádámmal. Délutánra egész jó idő lett - persze tavasziasan -, a szél lecsendesedett és nagyjából a felhők is eltűntek az égről. A következő gyerek én voltam - a középső, de az asztalnál anya mellett ülő.
- Velem nem történt semmi különös. Csak egy teljesen átlagos nap volt.
- Semmi jegyed nem kaptál? - érdeklődik anya. Na, igen. Tőlem még mindig megkérdezi, talán ha annyi éves leszek, mint Kiara békén hagy.
- De, egy négyest fizikából - felelem.
- Az jó.
- Persze, nekem tökéletes.
- Na, és mi van azzal a fiúval, aki ma délután itt volt? - kérdezi Kiara. Sejthettem volna, hogy felteszi ezt a kérdést. Hiába, ő már csak ilyen, mindenről tudni akar.
- Semmi. Csak átjött egy könyvért, ami az öccséé, csak nálam maradt - vonom meg a vállam, aztán felállok és megköszönöm a vacsorát, majd vissza szaladok az emeletre. Előveszem az íróasztalom középső fiókjából a rajztömböm és folytatom a múltkor elkezdett művemet.

12. bejegyzés

Március 17.

Mikor pénteken visszamentem az órámra már alig volt vissza öt perc belőle. Úgy döntöttem, hogy, majd a hétvégén még egyszer átgondolom a dolgokat. Márk már nem jött vissza és a nap további részében nem is láttam, pedig a Március 15-i műsoron az egész iskola ott volt. 

Hétvégén végül is arra jutottam, nem szólok semmit. Végül is az is előfordulhat, hogy óriásit tévedtem. Simán lehetséges.

Reggel fáradtan ébredek és csak nehezen kászálódok ki az ágyamból. Kitekintve szürkeséget látok. Az ég be van borulva és úgy néz ki, ma esni fog. Nagy sóhajtással a fürdőszobába megyek és megmosom az arcom. Percekig álldogálok a mosdónál a tükörképemet bámulva. Elszörnyedek a látványtól, szemeim alatt fekete vonalak húzódnak, hajam csapzottan áll. Ezek a kialvatlanság következményei. Tegnap csak nagyon későn tudott elnyomni az álom és még akkor sem volt rossz. Abban a világban ahol - elméletileg nem kéne semmi szörnyűnek történnie - minden elromlott. Egy háború kellős közepén találtam magam. Családok fordultak egymás ellen és én is életveszélyben voltam. Nem tudtam kihez forduljak és futnom kellett. Rohantam, de mégsem haladtam sehova, aztán egyszer csak, amikor már úgy éreztem vége, felriadtam. Pizsamám hozzá tapadt izzadt bőrömhöz, ezek után természetesen  nem sikerült visszaaludnom. 

Most pedig fáradt vagyok és undorítóan festek. Leveszem a polcomról a fésűmet és próbálom kiegyenesíteni alapból hullámos hajamat. Közben visszasétálok a szobámba és kinyitom a ruhásszekrényt, amiből kiveszek egy szürke farmert és egy sötétkék háromnegyedes ujjú felsőt. Ezeket gyorsan magamra kapom és lesietek reggelizni, ugyan is késésben vagyok. 

- Sziasztok! - köszönök fáradtan, majd levágom magam az egyik székre. Anya önt nekem egy pohár tejet és elém tesz két megvajazott pirítóst. Villámgyorsan megeszem és megkérem szülőm, vigyen el a suliba, mert nincs kedvem gyalog vagy biciklivel menni. Beleegyezik, de nagyon hamar össze kell kapnom magam, mert indulnia kell a munkahelyére. Öt percet kapok. Ezalatt fogat mosok, felkapom a táskám, magamra veszek egy pulcsit, egy sportcipőt és egy kabátot és várok az öcsémre. 

Pontosan hét perc múlva megérkezem a suli épületéhez. Elköszönök anyától, majd az iskola felé veszem az irányt. Felszaladok az osztálytermünkbe, ahová már a többség megérkezett. Elmotyogok egy "Sziasztok-ot " az orrom alatt és leteszem a hátizsákom a padomra, előkapom belőle az első tanóránkhoz szükséges könyveket és füzetet, majd leülök a beszélgető barátnőim közé és bekapcsolódom a beszélgetésbe. Márk a fő téma, egészen pontosan Dóri és Márk kapcsolatáról. Mosolyogva hallgatom és megállapítom, hogy a fiú hazudott nekem, mert csak a hétvégén jöttek össze. Ő pedig pénteken bizonygatta nekem ezt. Nevetséges és valószínűleg azt várta, hogy majd féltékeny leszek. Na, erre várhat. Elég sokat. Miközben csevegünk bejön a helyiségbe Márk is és megöleli legújabb barátnőjét és közben mindvégig az arcomat figyeli. Gúnyosan mosolygok rá és éppen, hogy csak nem szólok be neki. Annak ellenére, hogy legszívesebben elfordulnék, nem teszem. A csengő hangja szakít félbe minket és engem boldogsággal tölt el ez a hang, ami ma nem egy kellemes dallam, hanem a szokásos fülsértő cserregés. Mindenki a helyére megy és csendben várjuk a tanárt. Na, jó. Az addig stimmel, hogy mindenki a padjánál van, de egyáltalán nincs nyugalom. A halk suttogások és nevetés, hangzavarrá erősödik, az egész folyosó tőlünk zajos. Kevesebb, mint öt perc elteltével megérkezik a tanárnő és leszid minket. Elhangzik a neveletlen, a szófogadatlan és az idegesítő szó is. Nem szeretném, de mégis úgy érzem ezek tökéletesen illenek ránk, talán az állat, állatkert szavakat kifelejtette. Hamarosan elkezdődik az oktatás és valamennyire elcsendesedünk.
Miután az első két órát végigszenvedjük, elmehetünk sétálni. Na, jó. Körbejárjuk a város, egy tanár kíséretében és mindent megszemlélünk. Megint. Fogalmam sincs miért kell ezt minden évben eljátszaniuk velünk. Minden tavasszal, minden osztály egy fél nap felmentés kap a tanulás alól, cserébe jobban megismeri lakóhelyét. A tanárok ilyenkor - akárcsak az idegenvezetők - mindenről mesélnek nekünk. Kezdve a legendákkal a Balaton létrejöttéről és a Boglár szó eredetéről. Az előbbi érdekes - annak ellenére, hogy már kicsit unjuk, mivel kívülről fújjuk szinte az összeset -, de csupán meséket hallunk.
Végigjárunk mindent, miközben egyre csak fáradunk. Viszonylag jól érezzük magunkat, mivel általában beszélgetünk és nem a velünk lévő felnőtt magyarázására összpontosítunk. Persze, ezért megkapjuk a magunkét.
- Mi van most Márkkal? - kérdezi Antónia egyszer, mikor a Balaton partján sétálunk éppen. Nehezen fogom fel a kérdése értelmét és egy kicsit el is gondolkozom rajta. Mi van vele? Nem is értem miért tőlem akarják ezt tudni. Semmi közünk nincs egymáshoz.
- Nem tudom. Biztos kiválóan van. Szerintem ezt inkább Dávidtól kérdezd. Vagy Dóritól - válaszolok.
- Tudod, hogy nem úgy értettem.
- Hogy máshogy érthetted volna? - játszom az ostobát. Barátnőm mérgesen fúj egyet, de nem kérdez többet és villámgyorsan témát vált. A Balatonban élő halfajokról kezdünk csevegni. Baromira érdekes, főleg nekem, akit semmit nem tud ezekről az állatokról.
Két órával később már hazafelé tartok. Természetesen gyalog kell mennem, mert anya még mindig dolgozik, így nem tud eljönni értem. A szokásosnál lassabban haladok és csak harmincot perc múlva megyek be a házba. A táskám a nappali kanapéjára hajítom és én is helyet foglalok mellette, majd bekapcsolom a tévét. Váltogatom a csatornákat, mivel semmi értelmeset nem találok. Végül valami nyomozós sorozatot bámulok, úgy, hogy fel sem fogom miről szól. Valaki meghalt, senki nem tudja ki a gyilkos, meg kell találniuk azt az embert. Csak a szokásos, azt azonban, hogy kit öltek meg és kik vannak a Tv-ben homály fedi. Egyszer csak megunom és kikapcsolom a készüléket. Felsétálok a szobámba, aztán elterülök az ágyamon.
Valószínűleg el is szunyókálok, mert mikor legközelebb kinyitom a szemem  a szobámba teljes sötétség van és be vagyok takarózva. Hány óra lehet? Meglengetem a kezem az éjjeli szekrényen lévő órám fölött, ami a plafonra vetíti az időt. 20:03
Felpattanok és előkapom a táskámból a könyveket. Villámgyorsan megtanulok holnapra. Egy óra alatt végzek, nem vagyok biztos benne, hogy minden megragadt az agyamban, ennek ellenére nem foglalkozom többet ezzel. A fürdőszobába veszem az irányt és lezuhanyzom. Ezután bebújok az ágyba és azzal sem foglalkozom, hogy tulajdonképpen nem ettem sem vacsorát, sem ebédet. 

11. bejegyzés

Március 14.
Mikor végre eldöntöttem magamban, hogy végül is nem Márk miatt vágattam a hajam másmilyenre, el tudtam aludni. Ez éjfél körül következhetett be, ugyanis anyáék keltenek fel és alig bírom nyitva tartani a szeme. Hiába, kilenckor - maximum tízkor - szoktam lefeküdni, így nem szoktam hozzá ahhoz, hogy sokáig fent vagyok. Kikelek az ágyamból és a fürdő felé veszem az irányt. Megmosom az arcom, amitől egy kicsit felfrissülök. Visszamegyek a szobámba és kiveszek a szekrényemből egy fehér felsőt és a zöld nadrágomat. Felöltözöm, majd a táskámmal együtt lesétálok a konyhába. A család már reggelizik. Köszönök, majd odamegyek a pulthoz, az ott lévő tejből öntök egy bögrébe, majd odaviszem az asztalhoz az italom veszek egy kenyeret a konyhaasztal közepén helyet foglaló tálból. Megkenem sajtkrémmel és elfogyasztom. Meg sem szólalok. Kiara tegnap este feljött és bocsánatot kért, de ennek ellenére megsértődtem. Nem is tudom honnan vette, hogy nekem Márk tetszik, elvégre nem mondtam ilyet, ráadásul csak panaszkodtam a viselkedésére.
Mikor befejezem az evést elköszönök a többiektől és elindulok az iskolába. Mint mindig, most is hamar odaérek.
Az osztálytársaim - természetesen a lányok - közül a legtöbben megdicsérik a frizurám, sőt Lia azt is megkérdezi megkaphatja-e a hajam. Rögtön felelek: Nem. Dóri ezen jót röhög, de persze tényleg vicces. Közben Trixi Antóniának magyaráz valamit a Rubik kocka kirakásáról.
Hamarosan meghalljuk a csengő hangját, mely jelzi számukra, hogy kezdődik az első óránk. A csengetés előtt tíz perccel felpakoltunk a biosz terembe, ami a harmadik emeleten kapott helyet. Az az igazság, hogy a biológia nem lesz sosem a kedvenc tantárgyam, de azért elmegy. Most még sincs kedvem hozzá.
Beengednek a teremben és én leülök a helyemre. Itt nincs padtársam, de ennek ellenére mindig elvagyok. A mögöttem ülő fiú nem engedi, hogy unatkozzam. Állandóan piszkál és nevettet, nem egyszer kaptam miatta büntetést.
A tanárunk a tábla előtt áll, de pillanatnyilag nem minket figyel. A számítógéppel van elfoglalva. A külvilággal nem is foglalkozik, így fel sem tűnik neki a fiú, aki épp akkor lép be. A tábla elé áll, arra, készül, hogy majd ő jelenti a tanárnőnek ki hiányzik. Felhúzom a szemöldököm. Mit keres ez itt? 
A tanár felnéz és észreveszi a betolakodót. Mind kíváncsian nézzük a srácot.
- Mit keresel itt? - kérdezi Antónia, megelőzve ezzel a felnőttet.
- Jöttem órára - von vállat lazán, aztán közli mindenkivel, hogy nem hiányzik senki.
- De, Balázs.
- Ja, elfelejtettem, hiányzik ... Balázs - mondja, szája sarka felfelé kunkorodik.
- Foglalj helyet - ajánlja fel a tanárnő és látszik rajta, komolyan gondolja. Márkot láthatóan nem érdekli, hogy éppen lemarad az órájáról, ráadásul igazolatlant kap. Odasétál a padomhoz és helyet foglal.
- Ugye ezt nem gondoltad komolyan?
- De. - És ezzel előkap egy félig szakadt füzetet, illetve a komoly károkat szenvedett tolltartóját. Próbálok nem foglalkozni vele, a tananyagra koncentrálni, de sajnos nem megy. Érzem, engem bámul, de nem merek rá pillantani.
- Légyszíves ne csináld - szűröm fogaim közt és közben magam elé meredek.
- Mit? - hitetlenkedve nézek rá. Elfekszik a padon, fejét felém fordítja és idegesítő vigyor ül ki ajkára. - Nem csináltam semmit.
Úgy döntök, inkább nem szólok semmit. Talán ha nem foglalkozom vele megunja és békén hagy. Negyedóráig bírom, utána magasba emelem a kezem.
- Igen?
- Ültesse el mellőlem, mert elegem van belőle - kérem.
A tanárnő ráparancsol Márkra, aki kénytelen engedelmeskedni. A terem másik végébe helyezik át, most rajtam a sor, hogy mosolyogjak. Azt hiszem, ezután sikerül figyelnem, de nem jön össze. Tekintete szinte éget. Ki kell mennem a teremből. Ki is engednek. Mikor becsukódik mögöttem az ajtó, fellélegzem. A mosdók felé indulok, de útközben megtorpanok. Hangokat hallok a hátam mögül és abban reménykedem, nem egy tanár az. Megfordulok és rá kell jönnöm, hogy sokkal rosszabb.
- Márk - suttogom. - Hogy engedhettek ki?
- Vérzik az orrom. - közeledik felém.
- Persze. Mennyi az esélye ennek?
Nem hiszek neki, lehetetlen, hogy pont most történjen ez. Elemeli a kezét az arca elől és tényleg, sötétpiros folyadék csorog végig rajta. - Mit csináltál magaddal?
- Hát... - kezdi. - Az az igazság, hogy nem kell sok mindent csinálnom ahhoz, hogy az orrom vérezni kezdjen.
- Miért jöttél utánam?
- Mert.
- Ez nem válasz - nézek rá dühösen. Nagyon elegem van Márkból és az ingadozó hangulatából. Egyszer kedves, egyszer bunkó. Arról ugyan fogalmam sincs miért viselkedik így, de kíváncsi vagyok. Nagyon is. - Miért vagy ilyen?
- El akartam mondani, hogy... - Teljesen egyszerre szólalunk meg és azonnal el is hallgatunk. Felhúzom a szemöldököm és tekintetemmel azt üzenem: folytassa. - Összejöttünk Dórival.
Megdöbbenek. Fogalmam sincs miért kellett ezt közölni velem. - Öhhm... jó. Emiatt jöttél utánam?
- Semmi reakció? - kérdezi. Látszólag rosszul esik neki, de nem. Nem érzek semmi rosszat ezzel kapcsolatban.
- Örülök, hogy együtt vagytok - varázsolok halvány mosolyt ajkaimra. - Mikor történt? Habár azt hiszem, ezt nem veled kell megbeszélnem, majd megkérdezem Dóritól.
Ezzel a mondattal elsietek. Mielőtt belépek a női mosdó ajtaján hátrapillantok. A fiú még mindig ugyanott ál, azóta meg sem mozdult. Engem bámul. Egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk és nem tudom mit rejt az övé. Talán fájdalmat?
Bezárkózom a Wc fülkébe és átgondolom a pár perce történteket és arra a következtetésre jutok, hogy Márknak tetszem. Nem vagyok beképzelt meg semmi ilyesmi, de ez annyira nyilvánvaló. Kicsivel korábban is feltűnhetett volna, de úgy viselkedtem, mint a romantikus tiniregények főszereplői. De én más vagyok, nem olyan, mint azok a lányok. Én ugyanis nem szerettem bele, ebbe az idegesítő gyerekbe, aki ráadásul az osztálytársam bátyja. Egyébként most Dórival jár, ami egyet jelent: féltékennyé akar tenni. Ez nem sikerülhet neki. Most már csak egy kérdés van, szóljak a lánynak, hogy kihasználják vagy nem? Mivel tehetnék jót neki? Segítsek vagy nem? Miután nem tudok dönteni, arra jutok, hogy utálom a kérdéseket és még meggondolom.

10. bejegyzés

Március 12.
A délután fennmaradó részét beszélgetéssel töltjük. Mindent elmesélek Kiarának. Mivel - sajnos - ritkán jön haza van mit bepótolnunk. Elmondom neki, hogy Antóniának végül mégsem kell elköltöznie, legalábbis a tanév végéig biztosan marad. Persze ezt már tudja, de én néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Ádám - nővérem pasija - a legjobb barátnőm bátyja. Márkról is beszélek, de nem túl sokat. Nem említem meg Kiarának, hogy mennyit idegesítjük egymást. A válaszom arra a kérdésére, hogy miért volt itt rövid, de igaz. Valamiért átjött. Végül a délutánom maradék része is hamar elröppen és az estém sem unalmas. Mivel Kiara ritkán jön haza, ezért ma együtt vacsorázik az egész család. Háromfogásos vacsit tálal fel anya. Először húslevest. A második csirkehús, krumplival és salátával, majd a legvégén desszert. Finom, úgyhogy hamar végzünk vele, de utána még vagy fél órán keresztül beszélgetünk.
Fél tíz körül jár az idő, mikor felmegyek a szobámba. Lezuhanyzom, fogat mosok, de mielőtt bedőlnék az ágyba még gyorsan elpakolok holnapra, aztán hamar álomba merülök.

Március 13.
Reggel időben felkelek, hiszen még gyorsan át kell néznem ezt-azt fizikából. Márk jóvoltából már kezd világosodni miről is tanulunk, de azért még nem értem teljesen. előkapom a tankönyvet és lapozgatni kezdem. Sok kedvem nincs hozzá, hogy fel is fogjam, ami benne áll, de ezt kéne tennem. Sóhajtok, majd a könyv tartalmára kezdek koncentrálni.
Fél óra múlva felállok és felöltözöm. Mára egy sima farmert választok, rózsaszín kockás inggel. Lesétálok a konyhába reggelizni. Anyáékat ott találom. Furcsa mód apa is itt van, pedig ő általában ilyenkor már a munkahelyén szokott lenni. Köszönök nekik, majd megeszem a szokásos reggeli müzlimet. Utána visszasétálok a szobámba, felveszek egy vékonyabb fehér pulcsit és a táskám a hátamra kapom. Leszaladok a lépcsőn, egy puszit nyomok a családtagjaim arcára és - miután felveszem a cipőm és a tavaszi kabátom - kilépek a szabadba. Felpattanok a biciklimre és tíz perc alatt megteszem az utat az iskoláig.
Belépek az épületbe a hátsó ajtón, majd felsétálok az első emeletre. Elmegyek az ások terme mellett, ahonnan alig szűrődik ki valami zaj. Nem bírom ki benézek az osztályukba. Alig vannak bent, azok is csak lányok, kik halkan beszélgetnek. Mikor észrevesznek kérdőn néznek rám.
- Csak meg akartam nézni, miért van ekkora csönd - magyarázom.
- Nincsenek itt a fiúk.
Meg szeretném kérdezni miért, de inkább nem teszem. Tovább sétálok.
Nálunk természetesen káosz van és nem is kevesen tartózkodnak bent. Elmosolyodom. Mekkora különbség. Leteszem a cuccom a padom mellé és odamegyek a lányokhoz. Vidáman beszélgetnek. Annyira egyszerűen el tudtuk felejteni a hetekkel ezelőtti problémánkat, ami mára megoldódott. Szerencsénk volt.
Felülök az egyik pad tetejére és beavatom a lányokat a tegnap történt eseményekbe.
- Tényleg azt mondta, hogy csak akkor szál le rólad, ha megcsókolod? - álmélkodik Lia. Mindegyikőjük meglepődött, én csak bólogatok.
- Igen.
- Ugye megtetted? - kérdezi izgatottan Trixi, mire elszörnyedve nézek rá.
- Nem. Dehogy. Hogy mersz ilyet feltételezni rólam?
- Hát..., igazából én nem gondoltam, de akkor is....Márk helyes - mondja.
- Neked ott van Máté - emlékeztetem. -, és azt hittem neked egyik ilyen fiú sem tetszik.
- Nem is. De azt el kell ismerni, hogy nem néz ki rosszul - rántja meg a vállát.
- Igen Márk nagyon-nagyon-nagyon jól néz ki - szól közbe Kitti. Nem veszek tudomást a hangjából kihallatszó gúnyról és kedves mosollyal az arcomon fordulok hátra.
- Azért ne túlozzunk!
- Valóban nem rossz pasi - kotyog közbe a másik osztályból idekeveredő Anna.
- Te...? - nem tudom befejezni a mondatot, ugyanis közben megpillantom a lány háta mögött álló fiút. Lesápadok. Fogalmam sincs miért, elvégre semmi olyat nem tettem, amit nem lehetett volna és nem én mondtam azt, hogy helyes. Nagy levegőt veszek és egy ideig bent tartom a tüdőmbe, közbe egy pillanatra lehunyom a szemem - mikor ideges vagyok mindig ezt csinálom. Kifújom, majd a beharapom a számat és csak ezután akarok megszólalni, azonban nem jön ki hang a torkomon.
- Lizandra, miért hazudozol? - nyitja ki a száját Márk. Szándékosan szólít így, holott tudja, hogy ki nem állhatom a keresztnevemet.
- Én nem...
- ...hazudtam? Persze, hogy nem. Az egészet csak álmodtad. Tudom, hogy baromira jól nézek ki, de azért ez már...
- Utállak! - szakítom félbe és kirohanok az osztályból. Egyenesen a mosdóba veszem az irányt, ahol bezárkózom az egyik fülkébe és lecsúszok a csempe mellett. Fejem a falnak döntöm és érzem, hogy valami végigfolyik az arcomon. Letörlöm. Nem akarok sírni! Hülyeség az egész! - kiáltom magamban, de semmi haszna.
- Hahó, itt vagy? - hallom kintről barátnőim hangját.
- Légyszíves hagyjatok békén. Egyedül szeretnék lenni - szipogok.
- De... - szólal meg Antónia, de végül inkább nem fejezi be. Mind kimennek. Potyognak a könnyeim, de nem tudom miért. Nemsokára arra eszmélek fel, hogy valakinek kopog a cipője a padlón. Valamelyik tanára. A szám elé kapom a kezem és csöndben vagyok. Miután elmegy lassan feltápászkodom, majd óvatosan kinyitom az ajtót és a mosdókagylókhoz lépek. A tükörben megpillantom az arcom. Vörösre sírt szemek. veszek egy nagy levegőt és megnyitom a csapot. Bevizezem a kezem, aztán megmosom az arcom, ezután a papírtörlővel megtörlöm, majd kifújom az eddig bent tartott levegőt. Megigazítom a hajam és visszasétálok az osztályba. Már tart az óra. Szerencsére nem matematika, hanem rajz. A tanár nem foglalkozik túl sokat velem és a késésemmel és ezért hálás vagyok neki. Kihúzom a székem és helyet foglalok. Előkapok egy rajzlapot és egy ceruzát, majd kinyitom az előttem heverő újságot. Lapjairól házak köszönnek vissza rám. Kiválasztom az egyik otthont és elkezdem felvázolni az alapjait. Egyik vonalat húzom a másik után, mígnem egyszer csak kicsöngetnek. A lányok - természetesen - azonnal odajönnek. Ez kicsit idegesít, de közben valamilyen szinten jól is esik. Próbálok mosolyogni és úgy tenni, mintha ez az előbbi dolog meg sem történt volna. Az az igazság, hogy engem minden lényegtelen dolog megvisel. Ez nem annyira lényegtelen, de azért fontosnak sem mondható. Olyan átlagos.
Kimegyünk az udvarra, csöndben ballagok a többiek mellett. Lent leülünk az egyik padra. Lehajtom a fejem és hallgatok. Nem Márkon agyalok, a többiek csevegésére figyelek. Ezzel terelem el a gondolataimat erről az egészről. Mikor a könyvek is szóba kerülnek én is bekapcsolódom a beszélgetésbe. Sokkal vidámabb leszek. Befelé már mosolyogva lépkedek. A következő óránk biosz lenne, de mivel nincs a tanárnő elmarad. Helyette felsétálunk a várdombra. Az osztályfőnökünk jön velünk, így bobozhatunk egyet. Mindenkinek jár egy csúszás. Utána marad tíz percünk, ez arra, elég, hogy visszamenjünk az iskolába.
A nap további része úgy telik, mit általában szokott. A matekot végigszenvedem. A fizikát épp csak átélem valahogy, szóval a szokásos.
Hazafelé tartva szerencsére nem botlok bele Márkba, azonban Acéllal összetalálkozom.
- Hé várj! - kiált utánam. Megfordulok. Hangról nem ismerem fel, hiszen ritkán beszélünk. - Helló!
- Szia - köszönök én is, mikor odaér mellém.
- Mi történt ma köztetek? Mármint Márkkal? - kérdez rá. Azonnal rossz érzés tölt el.
- Semmi - vonok végül vállat.
- Olyan nincs. Fenyvesin nagyon meglátszik, ha valami nincs rendben. Gondoltam te lehetsz az oka. Tudod... - megakad egy pillanatra, de aztán folytatja. - nagyon idegesíted.
- Én idegesítem őt? Akkor én mit szóljak? Hagyjon békén és nem fogom idegesíteni - mondom haragosan.
- Ez bonyolult - szól halkan Acél és elköszön, ugyanis megérkeztünk a mi házunkhoz. Nem foglalkozva az előző mondattal bemegyek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy mindenen gondolkozzak. Egyszerre elég egy dolog.
Mikor beérek a házba anya már vár rám. - Kislányom, nem megmondtam, hogy siess haza?
Értetlenül nézek rá. Közli velem, hogy ma megyünk fodrászhoz. Teljesen kiment a fejemből és elég lassan értem ide. Felviszem a szobámba a táskám és gyorsan meg is ebédelek, majd indulunk.
Nem tervezek túl nagy változtatást. Az aljából levágatunk egy kicsit és ennyi.
Ehelyett úgy lépek be este a lakásunk ajtaján, hogy egy csomó hajam elvesztettem. Lépcsőzetes

frizurám lett. Mikor először megláttam magam a tükörben furcsán néztem magamra, de aztán szép lassan megszoktam és még tetszik is.
Az egész család együtt vacsorázik. Anya finomat főzött, mi pedig élvezettel fogyasztjuk el. Miközben  a teánk iszogatása közben beszélgetünk Kiara megjegyzi:
- Tök jó így a hajad! Márknak biztos tetszeni fog.
Megdermedek a mozdulat közben, amit épp végrehajtottam. Bögrém lerakom az asztalra, felállok, majd felfutok a szobámba.
Ez nem lehet igaz! Nem emiatt csináltam! Engem nem érdekel Márk! Bunkó és utálom! Ráadásul idegesítem is! - ilyen gondolatok futnak át az agyamon.
Nem miatta van ez egy teljesen hirtelen döntés volt. Nem is én találtam ki!
- Nem miatta volt! - az ágyra dobom magam és a párnába temetem az arcom, miközben folyamatosan azt ismételgetem, hogy nem miatta volt. Egyre bizonytalanabb leszek. Lehet, hogy talán mégis?

9. bejegyzés

Március 12.
Egy hónapja kaptuk az utasítást. Pontosan huszonnyolc napja. Ugyanúgy szerda van, mint akkor volt. Azóta valamivel jobb eredményeket produkálunk. A fiúk is próbálkoznak, habár nem mindig sikerül nekik elérni, amit szeretnénk. Valamelyest azonban javult a helyzetünk. Osztályfőnökünk is megnyugodott - talán -, hiszen összekaptuk magunkat és ő ezt kérte. Eddig jól ment minden, most azonban beköszöntött a tavasz. Imádom ezt az évszakot, ahogy mindenki más is. Éppen ez a baj. Ilyenkor ki tudunk menni biciklizni, kirándulni, sétálni a szabadban és egyesek elfelejtik, mi a feladatuk. Sokan vannak, így és annak ellenére, hogy sokszor lennék én is inkább velük, tudom, hogy nem tehetem. Fontosabb dolgok is vannak a szórakozásnál az életemben. A tegnap délutánom is a szobámba töltöttem, a tankönyveim társaságában, de ma nem ez fog történni.
Reggel korán felébredek - nem is csoda, hisz a nap besüt az ablakomon - és fél órán át bámulom a plafont. Gondolataim elkalandoznak. Végigpörgetem magamban az elmúlt fél hónap eseményeit. Márkkal elég sokat veszekedtünk. Állandóan belekötöttünk a másikba és most már kezdem érteni, hogy mit jelent az a mondat. Folyamatosan csak a hülyeségeit hallgattam, emellett ki is gúnyolt. Ugyanis rájött, melyik fiút tartom helyesnek és innentől kezdve folyamatosan ezzel piszkált. Sokszor annak a bizonyos személynek a társaságában.
Múlt héten például bejött az osztályunkba Viktorral és Mátéval. Az a bizonyos személy ott ült Laurával szemben és valami hülyeségről beszélt, mikor Márk megszólalt, hogy nekem ő tetszik. Elpirultam, de nem szaladtam ki a teremből, csupán gyilkos pillantással tekintettem Márkra, majd dadogva magyarázkodni kezdtem. Mikor beláttam, hogy ezzel csak rontok a helyzetemen, befogtam a szám és legyintettem egyet. A srác nem is foglalkozott velem és ennek - furcsamód - örültem.
- De helyes - hallottam Zorka hangját, amint félhangosan kimondta azt, amire gondolt. Tudom kire célzott, elvégre már hónapok óta azt hallgatjuk, melyik fiút szúrta ki magának. Lia barátjáról beszél, Viktorról. Mindenkiből kitört a röhögés és a lány lejjebb csúszott a székében. Huppsz.  - Ööö....nem mondtam semmit.
Ezt azonban nem lehet visszaszívni. Viktornak önelégült mosoly terült szét az arcán. odalépett Lia mellé és szájon csókolta. Zorka, pedig rájött, hogy semmi esélye. negyedik órán eltört nála a mécses és az utána lévő szünetben jól kipanaszkodta magát. Ezután valamennyivel jobban lett.
Ezután nem is volt semmi érdekes. A télnek vége, tehát csak most indulnak be az események.
Fél hét körül aztán fel kell kelnem. Kikászálódom az ágyamból és tíz perc elteltével felöltözve megyek le reggelizni.  Megeszem a müzlimet, fogat mosok, majd elindulok az iskolába. Mivel kijött a jó idő biciklivel megyek. Nyolc perc alatt ott vagyok és ez jó, hiszen nem lakunk olyan közel a sulihoz. Sajnálatos módon az utam végén lévő domb, indig több időt igényel. Állandóan lihegek, mire felérek rajta a biciklitárolóig. Otthagyom a bringám és az épület felé veszem az irányt, azonban előtte felpillantok és meglátom a tetőn lévő napelemeket. Nem tudom mikor rakták fel, de én csak most veszem észre.
Az osztálytermet egész rendben találom. Nem is csoda - még csak fél nyolc múlott pár perce - a fiúk nem vették birtokukba a területet. A nap vége felé már eldobált papírzsepik, üdítősüvegek és egyéb szemetek terítenek be mindent. Mi lányok szedhetjük, majd fel utánuk. A második, amit észlelek, a díszítés. Az ablakokon papír pillangók szállnak, az ablakpárkányon cserepes virágok sorakoznak és a szemközt lévő falt a mi képeink díszítik. Egészen az óvodától megörökítenek minket. Függőleges sorokat alakítottak ki és egy méretű képeket írtak alá. Legfelül a nevünket tüntették fel. A legidősebbtől a legfiatalabbig.
Póra Kitti - kezdem olvasni. A születési dátum is fel van tüntetve. Lepakolom a táskámat és a vékony tavaszi kabátom a fogasra akasztom, majd beállok a többiek mellé nézegetni magunkat, fiatalabb kiadásban. Ezzel elmegy az idő, szép lassan megérkeznek a többiek és ők is észre veszik a változásokat. Rengeteget nevetünk a kis kori fotókon. Némelyiken nagyon hülyén nézünk ki.
A tanárok is elszórakoznak rajta. Néha negyed órákat elrabolva ezzel az órából, ami a matek esetében egyáltalán nem bánt.

Három óra után érek csak haza. Kinyitom az ajtót, még senki sincs itthon. Bezárkózom és a konyhába megyek, ahol kiveszem a hűtőből az ebédemet. Gyorsan elfogyasztom, majd felballagok a szobámba. Kicsit lustálkodom. Elterülök az ágyamon és percekig csak a plafont bámulom, még egyszer csak, hallom, hogy nyílik a kapu. Felpattanok és ennek következtében meg is szédülök. Megvárom míg kitisztul a kép és leszaladok a lépcsőn. Elfordítom a kulcsot a zárban és kinyitom a bejárati ajtót. Arra számítok, hogy anya áll ott, ezért is lepődök meg nagyon, mikor felfogom végre, hogy ki van itt.
- Hogy jutottál be? - kérdezem rögtön. Összeráncolom a homlokom. A feltett kérdésemre tudom a választ, de arra nem mit keres itt.
- Nincs lelakatolva a kaputok.
- Tudom. Akkor inkább így kérdezem: Mit keresel itt?
Márkkal az utóbbi időben ritkán beszéltünk, akkor is csak össze vesztünk. Fogalmam sincs miért jött ide.
- Erre jártam - vonja meg a vállát.
- Aha. Az még nem jelenti azt, hogy be is kell ugranod hozzánk.
- Az öcsédet keresem - vigyorog.
- Nincs itthon - mosolyodom el én is, de cseppet sem vidáman. - Mondanám, hogy gyere vissza később, de inkább ne tedd!
- Nem is fogom. Itt maradok.
- Azt te csak hiszed. Nem jöhetsz be a házba - becsuknám az ajtót, de odateszi a lábát. Ez egy elég régi trükk, de azt kell mondjam hatásos. - Na, jó. Engedd hadd zárjam be.
Továbbra is ugyanúgy áll az ajtórésbe rakott lábaival. Tudom, hogy nincs esély arra, hogy elmenjen. Tapasztaltam már. Felsóhajtok és engedek neki.
- Csukd be magad után - szólok hátra a vállam felett és ott hagyom. Öt percig békén is hagy, de aztán nem bírja tovább az egyedüllétet és bejön hozzám. - Mi van?
- Semmi. Csak unatkozok - mondja.
- Unatkozom - javítom ki.
- Nem mindegy?
- Nem - kinyitom a fizika könyvem és elkezdem olvasgatni az anyagot. - Ez egy kész rémálom!
- Mi? - kapja fel a fejét Márk, eddig az egyik gyerekkori képekkel tele lévő albumomat nézegette.
- A fizika.
- Nem megy?
Megrázom a fejem. Odajön az ágyamhoz és leül rá, majd a kezébe veszi a tankönyvet. Végigfutja a sorokat. - Ez nem nehéz - jelenti ki, majd magyarázni kezd. Bólogatok, először csak rutinszerűen, de a vége felé már azért, mert értem. - Rendben?
- Igen. Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
- Igen - Feláll az ágyról és az ablakhoz sétál, amit ki szélesre tár. Friss tavaszi, hűvös levegő áramlik be a szobámba.
- Miért vagy ilyen?
- Mármint milyen?
- Hát... ilyen...ööö..., hát olyan amilyen. - na ez aztán értelmes volt tőlem. Össze-vissza dadogok és egy értelmes mondatot nem tudok kinyögni. Márk elröhögi magát. - Tudod...ilyen... Jaj, tudod mire gondolok!
- Nem egészen - újra odajön mellém és eldől az ágyamon. Fejét az ölembe hajtja. -, de elmagyarázhatod.
- Márk...légyszíves szállj le rólam - kérem és ez kétértelmű. Azt akarom, hogy hagyjon békén és tűnjön el innen.

- Tudod, hogy nem fogok.
- Persze - próbálom lelökni magamról, de ez nem olyan egyszerű, mint képzeltem. - Márk!
Megemelem kissé a hangom, de ez ilyen esetben nem segít.
- Jól van. Leszállok rólad, ha... - szinte tudtam, hogy ez jön - megcsókolsz.
- Oké. Maradhatsz - engedem el rögtön. - Egyébként nagyon remélem, hogy ez is az egyik hülyeséged és nem komolyan mondtad - eszem még hozzá. Valóban, így van. Mi van, ha tényleg ezt akarja? Mi van ha tetszem neki? Grimaszt vágok. Már a gondolattól is rosszul vagyok.
- Sziasztok - nyitja ki valaki az ajtót, odanézek. - Oppsz, bocsi. Hagylak ám titeket.
- Várj, Kiara. Segíts! - kiáltok nővérem után, aki erre visszajön és kérdőn nézett ránk. - Nem hagy békén.
- Szállj le róla - mosolyog kedvesen Márkra és a fiú azonnal engedelmeskedik neki.
- Ez nem lehet igaz! - mérgelődöm. - Tőlem egy csókot kért!
Nővérem elneveti magát. - Még jó, hogy nem adtál neki.
Márk eközben a kijárat felé indul. - Nem város meg, míg haza ér az öcsém?
Megrázza a fejét és gyorsan eliszkol. Kiarával lemegyünk a nappaliba, helyet foglalunk a kanapén és bekapcsoljuk a tévét. Mindig megy a beszélgetéseink alatt, hiszen kell egy kis háttérzaj.
- Na mesélj mi történt, míg nem voltam itt. Kezd azzal, hogy elmondod ki volt ez a fiú.

8. bejegyzés

Február 11.

Tegnap a napom további részében Márkon járt az eszem. Miért zavarta annyira, hogy elmesélem miért nem bírjuk egymást? Mit akar jelenteni az a titokzatos mondat?
Egészen lefekvésig ezen gondolkoztam, aztán elfáradtam és végre valahára elnyomott az álom.

Mikor reggel felébredek még sötét van. Az éjjeli szekrény felé nyúlok, ahol az órám foglal helyet. Meglegyezem felette a kezem, így megpillantom a piros számokat a plafonon. 4:47 Az oldalamra fordulok és reménykedem abban, hogy sikerül visszaaludnom. Fél óra forgolódás után, azonban úgy döntök, ha már úgysem tudok álomba szenderülni ismét, akkor olvasok. lassan felállok és az íróasztalomig lopózom. A sötétben kotorászok egy darabig, míg megtalálom a keresett tárgyat. Egy zseblámpát. ha már itt vagyok, akkor felveszem mellé a telefonomat is, amit este ott felejtettem, majd visszalépkedek az ágyamhoz és újra belebújok. Kényelmesen elhelyezkedem és magamhoz veszem a könyvem. Kinyitom és hamar bele is mélyedek. Magával ránt a szerző által varázsolt világ. Egészen hat óráig olvasok. Ekkor anya kopogtat az ajtómon és szól, hogy ideje felkelni. Felkelek és - szokásommal ellentétben - lemegyek reggelizni. Miután elfogyasztom az üres kiflimet és megiszom a pohár tejem visszamegyek a szobámba. Kiválasztom a ruhákat, melyeket magamra fogok ölteni, de mielőtt felvenném őket kimegyek a fürdőszobába arcot és fogat mosni. 

Fél óra múlva már indulásra készen állok. Ma az öcsémet, Adolfot is én kísérem el az iskolájába, így tehát ketten megyünk. Elköszönünk anyutól és kilépünk az ajtón. Annyira nincs is hideg, de azért el kel a nagykabát és a meleg cipellők. Az úton Adolf sulija felé végig beszélgetünk. Természetesen csak az őt érdeklő dolgokról. Elpanaszolja, hogy nem engedik őket ki szünetre, mert mindenhol sár van és a sok futkosásban elestek néhányan. Erre csak legyintek és kifejtem  a véleményem. testvérem nem ért egyet velem és közli, hogy Kiara sokkal megértőbb. Erre nem igazán tudok mit mondani, csak rázom a fejem. Adolffal tovább tart a séta, de még így is időben odaérünk mindketten. Az osztályban már javában megy a beszélgetés és mikor belépek teljes anarchia uralkodik. A fiúk dobálóznak és néhány lány (Kitti és a barátnői) sikítoznak. Nem tudom ár megint mi bajuk van, de mindig akad valami. Lehuppanok a székemre és nézem a műsort. Közben Antónia és Trixi odajönnek, velük csevegek egy kicsit, de aztán hamar meghalljuk az óra kezdetét jelző csengőt. A matematika tanárunk - szokásával ellentétben - pontban nyolckor bent van a teremben. Andris meg is kérdezi: miért jött ilyen korán. A tanárnő ezt sértésnek veszi és kellőképpen meg is bünteti a fiút. Ezután kiakad azon, hogy nem tud a táblára írni, mert nincs kréta. Ádám és Dávid egyszerre ajánlják fel, hogy ők majd hoznak, mire kedvenc tanárunk megmagyarázza nekünk, hogy mi nem hozhatunk. Így tehát elmegy érte ő. Ez idő alatt kiröhögjük és eldöntjük, hogy nem teljesen normális. Az anyag, amit most veszünk egyébként nem nehéz. Én is megértem, pedig aztán nem vagyok valami jó ebből. Ki nem állhatom a matekot! Számolni sem igazán szeretek, azonban van logikám, így sokszor ez kisegít. Azonban, annak ellenére, hogy most kezd világos lenni minden, alig várom, hogy végre szabaduljak. Meg is örülök, mikor meghallom a kellemetlen, fülsüketítő csengőt. 

Mind kimegyünk az udvarra, ahol azt a kis időt elbeszélgetjük. Csupa lányos téma merül fel. Hallom, ahogy Liáék mellettünk beszélgetnek az egyik fiúról. Odamegyek hozzájuk. Hallgatom őket. Tudom kiről beszélnek. Pont most lép ki az ajtón, kicsit jobban szemügyre veszem és megint megállapítom, hogy helyes. Tényleg az. 

- Most az egyszer van ízlésetek - szólalok meg. Nem tervezem, hogy hangosan is kimondom, de véletlenül megtörténik és már  nem tudom visszaszívni. - Ő tényleg helyes.

- Na, végre valaki Liznek is elnyeri a tetszését - hallok egy hangot, a hátam, mögül jön és pontosan tudom ki a tulajdonosa. Kifújom a levegőt. Annak ellenére, hogy ez lehetne egy teljesen ártatlan megjegyzés, nem az. Ahogy kiejtette a szavakat csöpögnek a gúnytól. Ez a lány néha nagyon idegesítő tud lenni. Mosolyogva fordulok meg, nem fogok visszavágni. Annyira sem értékelem ezt a lányt. Hülye, kétszínű. Valaha általánosban a barátnőm volt. Rengetegszer megbántott, de én mindig jobbat reméltem, így csak újra és újra szamárt csinált belőlem. Egyszer aztán megfogadtam, hogy nem érdekel, nem reméltem jobbat. Hagytam, hadd menjen. Csak annyit szerettem volna, hagyjon békén. Végül sikerült és mostanra örülök neki, ez volt a legjobb nekem. Megtapasztaltam, milyen egy hazug, csaló barát, akinek nincs lelkiismerete és sikerült elvesztenem. A végére már elakartam. El kellett volna szakadni tőle, ez viszont nem sikerült teljes mértékben. Sajnálatos módon, ugyanis gimibe is együtt járunk. Mivel ez közel volt, így végül itt maradtam. Nem is igazán akartam máshová menni, ez itt jó nekem. Ő az egyetlen bajom. 

- Valóban, de én legalább nem nézek ki minden jöttment fiút, akik leginkább rondának mondhatók - mindeközben vicsorgok. Látom rajta, hogy szólásra nyitná a száját, de aztán inkább továbbáll. Az egyik kézis lánnyal beszélget. Egyel alattunk jár, de ők ketten nagyon jól kijönnek. Visszafordulok a többiekhez, még mindig azt a gyereket bámulják, elég feltűnően.

- Ne nézzétek már ennyire. Helyes aztán kész. Nem kell folyamatosan őt bámulni.

- Ki helyes? - meg sem kell fordulnom, ahhoz, hogy tudjam ki áll mögöttem. 

- Nem te. Nyugodj meg, Márk. Ízlésünk azért még van - perdülök meg.

- Valóban? Acélt én nem mondanám helyes srácnak - jelenti ki.

- Azt gondolod róla beszélünk. Egyébként meg a haverod - mondom.

- És?

- Semmi - vonom meg a vállam. Valóban, ebben van igazság. Én sem tartok minden lányt szépnek. A rövid szünetnek vége szakad, halljuk, ahogy elkezdik játszani az Alma együttes Ma van a szülinapom! című dalát. dalát. Valakinek születésnapja van. Ez a szám mindig azt jelzi. Komolyan, néha azt gondolom, azt hiszik öt évesek vagyunk. A dallama nagyon fülbemászó, ilyenkor mindig ezt dúdolom egész nap, ami idegesítő tud lenni. Márk velem jön be az épületbe és ő is dúdolgatni kezdi. Elmosolyodom.

- Most mi van? 

- Semmi - nevetek fel hangosan.

- Mindig ezt játsszák, minimum havonta tízszer, persze, hogy tudom a szövegét - mentegetőzik.

- Jaj nem kell mentened magam. Aranyos.

- Ilyet ne mondj rám! 

- Miért te is olyan vagy, mint Noah? - kérdezem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudja miről beszélek én azonban igen. - Mindegy.

A lépcsőfordulóban elválnak útjaink. Vidáman lépek az osztályba és látom, hogy a fiúk elindították a mobiljaikon az előbb hallott dalt. Felröhögök és így ülök le a helyemre. Szerencséjükre a következő óránk osztályfőnöki, így Teleki bá' jön be, aki elég jó fej, ahhoz, hogy ne szidjon le minket emiatt.

Ma azonban nincs jókedve, ezt látjuk az arcán. Becsukja maga mögött a termünk ajtaját és leül a tanári asztal mögött lévő székre. Most, hogy meglátom az arcát rájövök, hogy dühös és csalódott. Biztos, hogy miattunk van.

- Mint már láthattátok ti is, ismét nem remekeltetek a tisztasági versenyen, emellett, sok panasz érkezett rátok. Balázséknak, pedig be kell írnom az ellenőrzőjükbe egy intőt. reméltem összeszeditek magatokat, de ez nem sikerült. 

Mind lehajtjuk a fejünket. Hiába, nem szeretünk csalódást okozni. Utálom, ha ez van. Kíra szó nélkül feláll

és a táblához megy. Más tanároknál nem mernénk ezt megcsinálni és most nagyon úgy látszik, hogy itt is letolást kaphat ezért. Meg sem kérdezte kimehet-e oda, egyszerűen csak felpattant. Megfogja a fehér krétát, melyet előző órán hozott be a matektanár és elkezdi írni a táblára szép gyöngy betűkkel, hogy bocsánat. Ez a felirat ezek után németül is felkerül, majd a lány megfordul és kérdőn néz ránk.

- Mi angolul?

- Sorry - mondjuk szinte kórusban. Ezt is felfirkantja az angol verziót is.

Zsolt bá' hátra néz és elolvassa. Nem hatódik meg, csupán egy mondatot reagál erre és tudjuk, hogy ezúttal be kell tartanunk.Az évben már annyiszor el lett mondva ez nekünk, hogy már biztos megunta, de ennek ellenére, mindig ismételgeti és azt hiszem tudom miért. Abban reménykedik, hogy tényleg sikerül megcsinálnunk. Tényleg olyanok lehetünk, mint mikor bekerültünk ebbe a gimnáziumba.

- Szedjétek össze magatokat!

7. bejegyzés

Február 7.

Mikor feleszmélek, ahelyett, hogy a földön feküdnék Márk karjában találom magam. Ijedten pillant rám.

- Mi történt? - kérdezem kábán. Még mindig szédülök és a pár perccel ezelőtt történtek eléggé homályosak.

- Ne tudom - feleli zavarodottan aztán elenged, azonban én a kabátja után kapok. Elkap a hányinger és megremegnek a lábaim, nem szeretnék elesni. Márk láthatja rajtam, hogy továbbra sem vagyok jó állapotban, ezért felajánlja, hogy elkísér. Más körülmények között azonnal visszautasítanám, de most nem. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha a hátralévő utat nem egyedül teszem meg. Belekapaszkodom a karjába és elindulunk. Egy szót sem szólunk egymáshoz, egészen addig míg a házunk elé nem érünk. Ott elengedem a kezét és megköszönöm, hogy idáig eljött velem.

- Semmiség - legyint, majd anélkül, hogy elköszönne megfordul és elindul arra, amerről jöttünk. Értetlenül nézek, de én sem mondok semmit. A kapunk már nyitva, hát persze, hiszen anya ma hamarabb hazaért. Bemegyek a kapunk, majd az ajtón. Miután leveszem a kabátom és a cipőm beviszem a táskám a szobába és elmesélem anyának mi történt. Nagyon megijed. nem tudja mi van velem, habár már régebben is előfordult velem ilyesmi. Akkor azonban a vérről beszélgettünk, ami nem a kedvenc témám. Szóval akkor csupán leestem a székről, az iskolában, óra közben. Ezzel halálra rémisztve a többieket. Most azonban semmi olyan nem került szóba, amitől rosszul lehettem volna. Most csak simán összecsuklottam. Még szerencse, hogy Márk ott volt, mert egyébként nem tudom mi lett volna velem.

Anya - miközben arról magyaráz, hogy ez mennyire nem normális dolog - közli velem azt is, hogy el kell mennünk vérvételre. Erre lesápadok és ellenkezek.

- De anya! Tudod mennyire félek tőle és egyébként is....

Őt viszont nem lehet e felől meggyőzni, már eldöntötte. Hétfő reggel tehát ezzel kezdhetem a napomat. Hurrá.

Bemegyek a szobámba és lelkileg próbálom felkészíteni magam a hétfői napra. Még annyira nem ijedtem meg tőle, talán azért mert időben ezt még annyira távolinak érzem. Közben elkészítem a házi feladatom és nagyjából megtanulok másnapra. Ez két és fél órámba telik, mert közben el-el kalandozom, a gondolataim más irányba terelődnek. Aztán csak vissza kell térnem a matek feladatok gyakorlásához, akármennyire is unom őket. Fél hét körül nekiállok olvasni, de nem tudok sokáig, mert le kell mennem vacsorázni. Leszaladok és gyorsan elfogyasztom a tálamon lévő ételt, majd iszom mellé egy pohár forró teát. Ezután lezuhanyzom, fogat mosok és addig olvasok, míg le nem ragadnak a szemeim.

Február 10.

Reggel már fél ötkor felébredek és nem igazán sikerül visszaaludnom. Nem is lenne sok értelem, úgyis  már hatkor fel kell kelnem, hogy odaérjünk. Itt nem időpont kérés hanem sorszám alapján hívják be az embereket.

Mikor anya jön ébreszteni én már fent vagyok. Hamar ki is ugrom az ágyból. A hasam korog, de nem reggelizhetek. Vizet azonban ihatok és kell is, hogy jobban látszódjon a vénám. Amíg a többiek esznek én felöltözöm. Egy fekete farmert veszek fel, hozzá háromnegyedes ujjú kék felsővel, erre egy cipzáros pulóver húzok, majd miután megfésültem a hajam leülök és az indulásig olvasok. Anya visz le, ma csak tízre kell bemennie a munkahelyére, így ráér. Először kirakjuk az öcsémet a sulijánál, majd elindulunk a rendelőhöz. Már itt félek és folyamatosan azt mondogatom, hogy: Jajajajaj...

Bemegyünk az épületbe. A váróteremben már jó pár ember összegyűlt. Ennek ellenére nem kell túl sokat várni.

Mikor belépünk a helyiségbe ahol leveszik a vért jobban kezdek izgulni. Próbálom elterelni a figyelmem, ezért szétnézek a szobában. Azt hittem csak valami kis zug lesz, ablakok nélkül, ennek ellenére óriási hely van benne, az egyik falon pedig hatalmas üveg ablakok foglalnak helyet. Két fal mentén asztal húzódik, mellette székek állnak, van továbbá benn egy ágy is. Talán arra fektetik le azokat akik szédülni kezdenek vagy rosszul lesznek. Nekem most kivételesen nincs bajom. Amennyire lehet nyugodt vagyok. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt leülök a székre. A laboros nő leszorító gumit tesz a kezemre, majd megütögeti azt a tenyerével és lefertőtleníti. Beleböki a tűt a karomba. Kellemetlen érzés, a fejem végig jobbra  fordítom és összeszorítom a számat. Ki kell bírnom, már nincs sok hátra... - mondogatom magamban és egyszer csak arra eszmélek fel, hogy már vége. Egy vatta darabot kell a könyökhajlatomhoz szorítanom. Elköszönöm, majd kilépünk a többi ember közé. Anya a hátamra teríti a kabátot és kimegyünk a friss levegőre.

- Megkönnyebbültem - vallom be anyunak, aki természetesen tudja mit érzem. - Végre túl vagyok rajta és remélem nem lesz semmi baj.

Beszállunk a kocsiba. Az iskola felé tartunk. Anya kirak az épület előtt én pedig bemegyek. Mikor kopogok, majd benyitok a terembe az óra már húsz perce tart. Természetesen Soma azonnal

megszólal, hogy elkéstél, mire én megmagyarázom, hol voltam. Ezután leülök a helyemre és előveszem a könyveimet, majd - miután megtudakolom- kinyitom ott, ahol tartunk és bekapcsolódok a tanulásba.

Mikor kicsöngetnek odajönnek hozzám a barátnőim. Megkérdezik mi történt. Elmesélem nekik a pénteki hazamenetelt az iskolából. Ők ezen csak nevetnek és viccelődni kezdenek. El szeretném terelni a figyelmüket ezért feldobok egy másik témát. A költözést, azonnal abbahagyják a röhögcsélést és komolyabban kezdenek viselkedni. 

- Gondolkoztam ezen a hétvégén és - kezdi Trixi - lakhatnál mondjuk a nagyszüleidnél.

- Jé, tényleg. Ők itt élnek nem? Miért ne költözhetnél hozzájuk? - helyesli Dóri az ötletet.

- Nem hiszem, hogy ez egy jó megoldás volna. Hiszen ők Fonyódon laknak. Bonyolult lenne minden nap bejárni ide - rázza a fejét.

- Jó, de akkor hétköznapokon felkelsz korán - úgy is mindig azt csinálod - felszállsz a buszra és bejössz a suliba. Csak kicsit kell sétálnod - mondom. Szerintem sem lenne rossz megoldás.
- Egyébként meg ha nagyon nem tudnál hazamenni akár aludhatnál is valamelyikőnknél.
- Talán. De nem vagyok benne biztos. Jövő héten jönnek haza Ádámék. Neki talán van valami ötlete - sóhajt fel. Reménykedem benne, hogy a bátyja tényleg tud nekünk segíteni.
Sajnos az a tíz perc ami szünet ilyenkor van nem sok egy ilyen ügy megtárgyalásához. Hamar becsöngetnek és nem tudunk tovább csevegni erről. A matek tanárra kell koncentrálnunk, aki nem túl lelkesen adja le nekünk az anyagot. Ma kifejezetten rossz a hangulata, ugyanis mindenkire rászól. Fenyegeti azzal, hogy elveszi az ellenőrzőjét, emellett az egyik fiút ki is küldi és értesíti a szüleit arról, hogy a gyermekük nem csinál semmit az óráján. Kicsöngetés felé már kezdek ásítozni és ez is szúrja a tanárnő szemét. Szóvá is teszi a többiek meg röhögnek a nem éppen vicces megjegyzésén.
A szünetben - míg tovább folytatjuk az imént megszakadt beszélgetésünket - majdnem elalszom.
- Komolyan mondom, ez a nő egyre rosszabb - nyomok el egy ásítást.
- Lehangoló - harap egyet a szendvicsébe Trixi. Na igen ez a szó illik rá a legjobban.
A többieknek nem rontotta el a kedvét. A fiúk - mint mindig - most is kiélvezik ezt a szünetet. Most éppen dobálóznak egy teniszlabdával, amit fogalmam sincs honnan szedtek elő. Mi próbálunk nem az útjukba kerülni, mert ha egyszer eltalálnak az fáj. Tapasztalatból tudom.
Miután megettük az ételünket lemegyünk a pályára. Szokásunk szerint a közepén ácsorgunk kört alkotva és beszélgetünk. Eldöntöttük, hogy majd talán holnap folytatjuk az ötletelést, hiszen még várhat egy kicsit. Antónia csak a hónap végén megy el. Illetve csak menne el, de nem fog. Mi mindenesetre megteszünk bármit az ügy érdekében, de ehhez segítségre lesz szükségünk. Ezt a nővéremtől, Kiarától és Toncsi bátyjától, Ádámtól várjuk. Rájuk kiskorunktól kezdve számíthattunk, így reméljük most sem csalódunk bennük. Mikor meghalljuk a csengő idegesítő hangját elindulunk befelé az épületbe. Útközben azonban összetalálkozunk Márkkal. A falnak támaszkodik, a bejárat mellett.
- Jól vagy? - kérdezi. Kicsit mintha aggódna.
- Azóta nem történt velem hasonló, de ma voltunk vérvételen. Nem tudom, majd holnap megmondom. Szia - búcsúzok el tőle, majd a barátnőim után futok, akik otthagytak vele.
- Köszi, hogy megvártok - csapok egyet Trixi vállára, mire odakapja a kezét és feljajdul. - Hoppsz. Bocsi.
Lehet kicsit erősen ütöttem, de hát ő is csinált már ilyet velem.
- Nem akartunk zavarni - emelik fel védekezőn a kezét a többiek.
- Miben zavartatok volna? Csak bocsánatot kért.
- Aha - bólogat Lia. - és randira hívott.
- Ezt meg honnan veszed? - kezdek kissé mérges lenni rájuk. Tudom, hogy csak viccelődnek, de akkor is baromira idegesítő tud lenni. - Tisztában vagytok azzal, hogy Márk az ősellenségem?
- Nem. Mikor lett az? - kérdezi Dóri.
- Még oviban voltunk, mikor... - kezdek bele és el is mesélem nekik az egész történetet. Közben azonban bejön a fiúk tesi tanárja (Dávid és Márk apja), a fiával együtt és mindketten végighallgatják azt. Mikor befejezem megfordulok és szembe találom magam a fiúval, akiről az előbb nem túl szépeket mondtam. Gonoszan mosolyog.
- Ennyire nem emlékeztem rá tisztán, de, így legalább már mindent tudok.
Fogalmam sincs mit rejt ez a számomra értelmetlen, rejtélyes mondat, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan meg fogom tudni.

6. bejegyzés

Február 7.
Már megint péntek van. Ez a hét is hamar eltelt, úgy, hogy észre sem vettem. A hangulatunk továbbra sem változott sokat. Kétségbe esetten próbálnunk vidámnak látszani, de ez nem mindig sikerült. Egymást sem tudtuk feldobni és a poénok is kezdtek egyre rosszabbak lenni. A rosszkedv először csak a szűk baráti körünkre volt jellemző, majd az egész osztályra átragadt.
Márk a keddi eset óta nem jelentkezett. Bocsánatot kért és azóta hozzám sem szólt, még az öccséhez se jött át. Csak a szünetekben pillanthattam meg a pálya szélén egy padon ücsörögve a barátai körében. Nevetgél, mosolygott és látszólag nem hatotta meg a testvére helyzete. Nem értem hogy lett ilyen hirtelen, elmegy mellettem és egy piszkálódód beszólása sincs. Fogalmam nincs, hogy most haragszik e rám vagy a szülei rászóltak. Nem lehet rajta kiigazodni.

Reggel anya kelt fel. Kicsit elaludtam ezért villámgyorsan felöltözöm, bekapok egy falatot, majd indulok is az iskolába. Fele utat futva teszem meg, teljesen kifulladok mire odaérek. Az aulában összetalálkozom Márkkal, aki ezúttal elmorog valami köszönésfélét az orra alatt. Ezt figyelmen kívül hagyva szaladok fel a lépcsőn és lihegve lépek be az osztályteremben. A barátaim rám néznek. Balázs meg is kérdezi, hogy kergetnek-e. Megrázom a fejem és a kabátom levetése után lehuppanok a székre, így hamar megnyugszom és ezután már tudunk tárgyalni a többiekkel. Annak ellenére, hogy ezt a hetet nyugodtnak akartuk nem lett az. Tegnap is felmerült az elkötözés megakadályozása nevezetű téma. Folyamatosan ezen agyalunk és nehéz kitalálni egy egyszerű megoldást, ami mindenkinek jó. Nem marad sok időnk becsengetésig és nem is jutunk semmire. Egyszerűen lehetetlen dolog. Valamit ki kell találnunk, ugyanis három hetünk maradt.
Az első óránk földrajz, ami a második emeleten van, egy szinttel felettünk. A föci terem gyönyörűen meg lett csinálva. Az egész hátsó falat egy hatalmas 3D-s domborzati térkép foglalja el, amelyen a Föld látható. Ezzel sokkal könnyebben megy a tanulás is, jobban megjegyezzük már az óra anyagát, mert érdekesebb így, mint egy egyszerű falitérképen való mutogatást nézni. A két oldalsó fal halványzöldre van festve, nem arra a rondára mint azt általában szokott. Ebbe a színbe bele van keverve egy kis barna és fehér is. Le sem lehet írni milyen pontosan.
A tábla pedig az ajtó mellett foglal helyet. A padok három sorban vannak elhelyezve, a tanári asztallal elől.
Az osztályfőnökünk - miután kiosztja a múlt heti röpdolgozatokat - elkezdi az órát. Közben mindvégig mutogatja, hogy mi hol helyezkedik el. Próbál poénkodni, de most senkinek nincs kedve nevetni. Az óra valamivel tovább tart mint szeretném. Öt percenként nézegetem az faliórát és mindig azt remélem, hogy már legalább fele idő letelt. Sajnos azonban nincs szerencsém. Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy szeretem ezt az tanórát, most igazán nincs hangulatom hozzá.
Mikor végre valahára kicsöngetnek felugrom a helyemről és visszasétálok a terembe. Valami nagyon nincs rendben velem. Úgy érzem szétrobban a fejem és mindenkire mérges vagyok. Biztos az idegesség. Ki nem állhatom ezt a helyzetet. Ilyenkor általában jobban járnak az emberek, ha nem jönnek a közelembe, én pedig ha nem szólalok meg.
Miután könyveimet kitettem az asztalra, lekapom a kabátom a fogasról, majd lerohanok az udvarra. A sietségben nekimegyek pár embernek, akik rögtön rám szólnak, hogy mégis mit képzelek. Nem foglalkozom túlzottan velük, csak el szeretnék jutni a lent lévő padokig és leülni rájuk. Közben a magammal kihozott füzetemet nézegetem. Nem fogom fel mi van benne, igazándiból csak azért bámulom, hogy ne nézzek ki annyira hülyén, így egymagamban. Néha néha feltekintek és egyszer csak észre veszem Márkot, amint felém közeledik. Ez hülye. Az első gondolatom. Mikor odaér halkan köszön és helyet foglal mellettem. Elfordulok.
- Most mi a baj? - kérdezi, miután megelégeli a hallgatást. Nem felelek rá. - Bocsánatot kértem. Hahó! - kezdi el rázni a vállam. Továbbra is próbálom figyelmen kívül hagyni, de nehéz nem megszólalnom. Piszkálni akarom. Sértegetni. Mire ezt felfogom már nyílik is a szám.
- Te. Te vagy a probléma. Egyszerűen lehetetlen rajtad kiigazodni! Napokig hozzám sem szólsz, aztán most meg idejössz! Gondolom már hiányoztak az összetűzéseink vagy csak egyszerűen már nem bírtad tovább...
Erre meg ő nem hajlandó válaszolni. Na jó. Várok. Nem telik el sok idő, hamar becsengetnek. Végre. Elindulok a bejárat felé, otthagyva ezzel a fiút. Persze tudom, hogy neki is jönnie kell, elvégre mindjárt kezdődik a következő órája, de úgy gondoltam, majd kicsit lemarad és végre békén hagy. A héten úgy is folyamatosan csak veszekedtünk. Tulajdonképpen mi már évek óta ezt tesszük, mikor megpillantjuk egymást. Még az óvodában keveredtünk bajba együtt és természetesen mind a ketten a másikat hibáztattuk, aztán fél órát álltunk a sarokban. Utána pedig egymásnak estünk. Hiába mi ilyen kis harcias gyerekek voltunk, azóta persze sok minden változott, de a mi kapcsolatunk semmit.
- Igazából csak... - kezdene magyarázkodni mikor elkapja a karom. Megállok és szembe fordulok vele, miközben keresztbe fonom a karom. - nem volt kedvem hozzád.
- Oké. Engem azt sem bántana, ha most sem lenne. Nekem ugyanis semmi "kedvem" sincs hozzád, meg a hülyeségeidhez. Tehát... - ezzel folytatnám utamat, de megakadályoz benne. - Márk most komolyan, ne legyünk már ennyire gyerekesek és hagyjuk békén a másikat.
- De olyan szórakoztató - ismeri be.
- Mi szórakoztató.
- Te, mikor szenvedsz.
- Szenvedek? - ezen egy kicsit fennakadtam. Szenvedek? Hát ez hülye. Teljesen. - Most őszintén ezt miből gondoltad?
- Hát kedden mikor a szobádban sírtál...
- Jaj, az nem miattad volt. egyébként meg, ha te azt élvezed, hogy valaki nincs jó passzban, sír, teljesen kiakad, szenvedd, stb, akkor valami baj van az agyadban. Menj el egy pszichológushoz - ajánlom, majd bejutok az iskola épületébe, ahol fellélegzem.
A termünk előtt állva azonban újra elönt idegesség. Tíz perce tart a matematika óra, ez azt jelenti, hogy késtem. Ez nem fog jól kijönni, elvégre a matek tanár eleve nem bír (én sem őt) és ha nem jelenek meg pontosan az óráján. Nem vár rám jó világ. Benyitok.
- Jó reggelt kívánok! - köszönök halkan, behúzott nyakkal megyek a helyemre. Nem sok esélyem van arra, hogy szó nélkül hagyja az esetet, de a remény hal meg utoljára. Pár perc múlva már nem él.
- Jó reggelt! Merre jártál?
- Hát...engem csak kint tartottak.
- Ki?
- Márk - felelem kifújva a levegőt. Mi jön ez után?
- Sok ilyen nevű gyerek jár ide. Melyik?
- A Dávid testvére.
- Persze, azt hiszed ez kiment ebből a helyzetből. Kérem az ellenőrződ! - parancsol rám. Kiveszem a táskámból, majd odanyújtom neki. Nem lehet igaz. Nem csináltam semmi rosszat, mindenről csak Márk tehet! Ilyen helyzetben egyszerűbb a másikat okolni, de most úgy érzem van is miért. Ha ő nem kapja el a kezemet és nem kezdi el mondani a magáét én már majd' negyed órája itt ülnék és hallgatnám a tanárnő károgó hangját, ami sokszor sérti a fülem.

Fél négy után hazafelé tartok. Sajnos csak most szabadultam el a suliból. A gondolataim Márk és a matekóra körül forognak. Szerencsétlen vagyok. Minden második mondat, ami végig pörög az agyamon ez. Séta közben végig az utat nézem. Ezért is történhet meg, hogy nekimegyek valakinek. Most rögtön felemelem a fejem, mielőtt bocsánatot kérnék és nagyon reménykedem, hogy nem azzal a hülyével találom szembe magam, akivel ma már egyszer összekaptam. Azonban, de. Márk áll velem szemben, lazán zsebre vágott kezekkel. Rögtön rátámadok.
- Minden a te hibád! - ordítom a képébe kikelve magamból. Ő csak értetlenül pillant rám.
- Mi van?
Ettől aztán csak még mérgesebb leszek. Hogy érti, hogy miért? - Mégis miért? Valószínűleg büntetést kapok, miattad?
- Mér' miattam?
- Mert te tartottál kint az udvaron. Utánam jöttél és elkezdtél beszélni nekem a hülyeségeidről. Késtem az óráról és elvették az ellenőrzőm - panaszolom el neki. Őt nem hibáztathatják, elvégre a tesi tanár fia, eddig mindent megúszott. Nem válaszol semmit. Egyre jobban begurulok és ezzel együtt rosszul is leszek. Hirtelen történik, a világ forogni kezd velem, majd teljes sötétségbe borul minden...

5. bejegyzés

Február 5.

A tanár, aki felénk közeledik nem más, mint a kémia tanárnőnk. A fiúknak fel sem tűnik, de mi már tudjuk, hogy óriási bajban vannak és nem keverednek ki belőle egykönnyen. Xenon Tünde megáll előttük és rájuk ordít, hogy azonnal fejezzék be. Ledermednek. Azt hiszem most rájöttek mi vár rájuk. Az összes gyereket, aki rész vett ebben az igazgatóiba küldik. Minket lányokat szerencsére békén hagynak, de azért a kioktatás nem maradhat el. Kitti mindeközben megszeppenve áll a fal mellett. Remegnek a lábai és látszik mekkora erőfeszítések árán tudja visszatartani a könnyeit. Odasereglünk mellé és betámogatjuk az osztályba, ahol rögtön sírva is fakad és szavakat próbál kinyögni. Nehéz megérteni, de mintha azt mondaná: "minden az én hibám".

Vajon miért gondolja ezt? Mi történhetett? Egyáltalán mióta voltak ezek együtt? Alig várom, hogy választ kapjak ezekre a kérdésekre, de tisztában vagyok azzal, hogy erre még várnom kell. Első dolgunk megnyugtatni szegény lányt. Miközben ezzel próbálkozunk megszólal az óra kezdetét jelző csengő, minket azonban a jelen helyzetben ez érdekel a legkevésbé. Az osztályunk fele egyébként sincs itt. Öt perc múlva megérkezik a tanár és felszólít minket arra, hogy foglaljunk helyet. Nagy sóhaj kíséretében megtaláljuk a helyünket. Kittit kiküldik a mosdóba. Most, hogy ő már jobb állapotban van aggódhatunk más miatt is. Nem tudhatjuk mit kapnak a balhézók.

Kis idő múlva megtudjuk, hiszen visszatérnek a többiek. A jelen lévő felnőttel nem is foglalkozva ugrunk fel a helyünkről és szinte már kiabálva tudakoljuk meg tőlük, hogy mi a helyzet. Ezzel hatalmas hangzavart keltünk, át is jönnek szólni nekünk, hogy halkabbak legyünk. Ha nem áll ott a tábla előtt a tanítónő, nem zavartatjuk magunkat, azonban ő ott volt, így hát bele kellett törődnünk a tanulásba.

A napunk a suliban már a vége felé jár. Valamelyest csillapodtak a kedélyek. A fiúk szerencsére megúszták egy osztályfőnökivel és Kitti is jobb hangulatba került. Mindent megteszünk ezért. Andrisék folyamatosan vicceket mondanak, mi pedig fesztelenül nevetünk és ebből a jókedvből valamennyi átragad a reggel még kétségbeesett és mindenért magát okoló lányra. A költözéses téma háttérbe szorul. Ma nem akarunk a problémákra figyelni, szeretnénk végre kicsit felengedni és jövőhétre tolni az ilyen ügyeket.

Most is röhögünk az egyik poénon. Körültekintek az osztálytársaimon és örömmel konstatálom, hogy sikerült kicsit lazítanunk. Nem rágódni semmin. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy amint hazaérek újra eszembe jut minden és megoldást fogok keresni a helyzetünkre.
Mikor a hatodik óráról kicsengetnek feltápászkodunk és a cuccunkat felkapva elindulunk a tornacsarnok felé, ahol testnevelésünk lesz.

A tesiterem nincs messze az iskolától. Pár száz méter séta után odaérünk, ami körülbelül 5 percet vesz igénybe. Ezért teszik általában mindig a napunk végére ezt az órát, mert tudják, hogy mi öltözünk a leglassabban és így tovább itt tarthatnak.

Belépek az ajtón és az öltözőkhöz vezető folyosón meglátom Márkot, aki épp az apjával beszélget. Elakad a lélegzetem, de aztán egy pillanat múlva, mikor eszembe jut mire jöttem rá reggel elönt a harag. Legszívesebben odafutnék hozzá és megpofoznám, de muszáj türtőztetnem magam. Megpróbálom elrejteni érzéseimet és egy szó nélkül elsétálni mellette, azonban ő odaköszön nekünk.

- Helló!

- Szia - egy csepp lelkesedés nélkül mondom ki, rá se pillantva. Bemegyek az öltözőbe ledobom a táskám a padlóra, a tornazsákom pedig a padra és nekiállok átöltözni. A szokásos fehér egyen pólót veszem fel, amire rányomtatták iskolán címerét, a fekete biciklis nadrággal és a sportcipőmmel. Hamar elkészülök és utána csak a padon csücsülök és gondolkozom. Egész addig, míg nem szól Rita néni, hogy menjünk be a csarnokba.

Amint belépünk a terembe körülnézek. Rögtön kiszúrom Márkot, aki épp az öccsével beszélget. Felemeli a fejét és látom rajta, hogy ő is észrevesz. Elmosolyodik, majd odamegy az apjához és mond neki valamit. Kíváncsi vagyok mit.

- Ma kosarazni fogunk - hallom Péter bá hangját. Az egész osztály elcsendesedik és várja, hogy ismertesse az óra menetét.

- Természetesen először bemelegítünk - veszi át a szót Rita néni -, majd csapatokat alakítotok ki és játszunk.

Az első tizenöt perc rutinszerűen zajlik, négy embert kiválasztanak (kettő fiút és kettő lányt), akik különböző gyakorlatokat mutatnak nekünk, amiket utánoznunk kell. Ezzel átmozgatnak mindenkit. Ezután 4 ember kiáll a pálya közepére, ők a csapatkapitányok. Andris, Balázs, Dávid és Márk. Mind fiúk, ők választanak maguknak csapatot. Néhányan fennakadunk azon, hogy Márk nem ide tartozik. Miért állhat ő még is ott? Egyáltalán mit keres itt? Előfordulhat az, hogy valaki nem is az osztálytársunk, mégis itt van? Végül aztán belátjuk, hogy nem lenne értelme kötözködni. 

Az emberek felének a neve már elhangzott. Nem különösebben zavar, csak csücsülök a földön és unottan nézek körül. Gondolatban egészen máshol járok. Meg is lepődöm, mikor az meghallom, hogy engem szólítanak. Zavartan pillantok fel. Először le sem esik mi a helyzet, de miután közlik velem, hogy Márk csapatába raktak felállok és odasétálok hozzájuk. Beállok mögéjük. 

- Rendben. Ti - mutat ránk - vegyétek fel a sárga mezt, Balázsék a kéket, Dávidék pedig a zöld színűt. Andris csapata lesz a fehér. A zöldek és a fehérek leülnek. Először ti játszatok, minden megy szokás szerint.

Bólintunk és elszóródva felállunk a pályára. Nem mondom, hogy értek a kosárlabdához. Tulajdonképpen ez nekem abból áll, hogy van egy labda, amit meg kell szerezni, egy kosárpalán, amiről lóg lefelé egy anyagdarab, ennek lukas az alja, tehát ide kell dobni az előbb említett gömbölyű tárgyat.

A narancs és citromsárga színű, kidomborodásokkal teli labdát feldobják. Annyira rájövök, hogy ez a miénk lesz. Elindul a játék és vele együtt én is futok, hogy legalább csináljak valamit. Természetesen próbálok segíteni a többieknek és nem bénázni, azonban ez annyira nem egyszerű. Sokszor kiesik a kezemből a kosárlabda vagy éppen nem kapom el. Néha persze sikerül, ilyenkor viszont fáj a kezem, főleg mikor Márk dobja nekem túl erősen. Időközben elmélázok azon, vajon mindig így csinálja-e vagy csak velem ilyen kegyetlen. mérges rám, hogy folyamatosan kiszúr velem? De miért lenne az? Ennek semmi értelme.

Ezen nem agyalhatok túl sok időn át, ugyanis mellkasomat eltalálja valami és az erejétől a földön kötök ki. Elterülök a padlón és lehunyom a szemem. Kapkodom a levegőt, ezért igyekszem minél előbb normalizálni a légzésem. Nem megy egykönnyen. Közben a gyerekek körém gyűlnek és hallom, hogy kérdezgetik egymást, mi történt? Valami bajom van? Erre én sem tudok válaszolni. Kis idő után felnyílnak szemhéjaim és meglátom körülöttem a tömeget. 

- Márk mit csináltál? - hallom néhány barátnőm aggódó hangját. Sejthettem volna, hogy ő volt. Hirtelen felülök, de rögtön meg is bánom, hiszen szédülni kezdek. Megtámaszkodok a kezemmel és várom, hogy végre kitisztuljon a látásom, ezután felállok. Nem kell sokáig keresnem a tekintetemmel a fiút, tőlem két lépésre áll. Odasétálok elé és pofon vágom, amekkora erővel csak tudom. Per pillanat nem érdekel, hogy az én kezem bánja, dühös vagyok rá. A telefonos ügy és a mai eset miatt is. 

- Remélem tudod miért kaptad! - morgom, hangom azonban alig hallatszik. Nem foglalkozom a többiek értetlen képével kimegyek a csarnokból.

Hazafelé sétálva elgondolkodom a mai nap történésein. Hogy lehet hogy ennyi rossz történjen ilyen rövid idő alatt?
Otthon még minden olyan jó volt. Mikor megérkeztem az iskolába ott romlott el minden. Kezdődött azzal, hogy rájöttem ki hívott fel, aztán jött az a furcsa, kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendben, míg végül Richárd és Kitti szakítottak és verekedés alakult ki. A nap további részét próbáltuk vidáman, fesztelenül eltölteni és nem gondolni semmi, ami elronthatná a kedvünk, de valahogy nekem nem ment. Kicsit ideges voltam, ha ez nem is látszott meg. Igazság szerint magamnak sem vallottam volna be. A végére pedig jön ez az egész.
Mérges vagyok Márkra, nem feltétlenül azért mert megdobott, hiszen annak ellenére, hogy elég erős volt és fájt, de nem lett bajom. Mindössze azért utálom, mert nem értem miért szúr ki velem és ez nagyon zavar, de természetesen nem megyek, majd oda hozzá megkérdezni.
Mikor hazaérek anya már otthon van. Meglepődik, hogy milyen rossz lett a hangulatom, megkérdezi mi volt az iskolában, de én csak a fejem rázom és egy szó nélkül szaladok be a szobámba. Ott előkapom a könyveimet és megtanulok holnapra. Túlságosan hamar végzek, így a plusz dolgokat is átveszem, majd megint ott lyukadok ki, hogy nem tudom mit csináljak. Végül elterülök az ágyon és foglalkozom végre azzal, amivel nem szerettem volna. Egy csomó variáció az eszembe ötlik, de nem tudom melyiket lehetne megvalósítani. Mikor már órák óta azon jár az agyam, hogy a költözést hogyan lehet elkerülni és Márkot elzavarni már teljesen kikészülök és elerednek a könnyeim. Nem szoktam túl gyakran sírni, de ez most annyira más. Az idegesség kiüt rajtam, nem tudom meddig zokoghatok a párnába szorítva az arcom, de egyszer csak arra eszmélek fel, hogy nyílik az ajtó. Felemelem a fejem és arra nézek. Két ember lép be. Márk és az apja. Gyorsan letörlöm a könnyeimet, de ez nem segít sokat. A szemeim pirosak és egyébkét is már látták az előbb, hogy könnyezik a szemem. Nem leplezhetem. Látom, hogy Péter bá súg valamit a fia fülébe, majd kilép az ajtón és behajtja azt maga mögött. Márknak nem tükröződik semmi fajta érzelem az arcán. Körültekint a hálószobámba, majd elkezd körbejárkálni. Mindent szemügyre vesz, néhány dolgot fel is emel a helyéről. Ekkor szólok rá:
- Mit képzelsz magadról? Nem nyúlj a dolgaimhoz!
- Oké - teszi vissza a helyére a fényképalbumomat, majd megfordul.
- Mit keresel itt? - örülök, hogy végre rám figyel, így már talán kielégíti a kíváncsiságom.
- A faterom úgy gondolta bocsánatot kell kérnem tőled - rántja meg a vállát.
- Jó, akkor hallgatom - teszem keresztbe a kezem, miközben felállok az ágyamról.
- Először te - utánozza ő is a mozdulatot. Értetlenül bámulok rá.
- Mit először én? - na igen ezt a mondat tökéletesen értelmetlenre sikeredett.
- Mondd, hogy bocsánat
- Miért?
- Mert megütöttél.
- Megérdemelted - mondom. - Ha nem szeretnéd kimondani azt a szót akkor akár el is mehetsz
Az kijáratra mutatok, amin keresztül távozhat a birodalmamból. Ő azonban egy helyben marad. Behunyom a szemem. Kezdek nagyon dühös lenni. - Akkor máshogy mondom. Tűnj el!
Továbbra sem mozdul, de most legalább szóra nyitja a száját.
- Bocsánat - mondja, majd elsétál mellettem és úgy tesz, ahogy az előbb parancsoltam.