Reggel korgó gyomorral ébredek. tegnap úgy feküdtem le aludni, hogy nem ettem még ebédet sem és emiatt most hányingerem van. feltápászkodom és lebotorkálok a konyhába, ahol anya már reggelizik. Köszönésre sem méltatom, a hűtőszekrényhez megyek és kiveszek belőle egy doboz tejet. Öntök belőle egy bögrébe, majd az asztalon lévő kenyereskosárból kiemelek egy zsömlét és mielőtt lehuppannék a székre beleharapok. Nem mondhatnám, hogy üresen laktató, de még annak ellenére sem tudok többet lenyomni a torkomon, hogy éhes vagyok.
- Ma már el tudsz menni az iskolába egyedül? - kérdezi anyu egy idő után. Mivel épp iszok felemelem a mutató ujjam, ezzel jelezve, hogy várjon. Miután végeztem megszólalok.
- Milyen kint az idő? - Meg sem várom a válaszát, felpattanok és odasétálok. Látszólag nincs rossz idő. A szél lengeti a hintákat, melyek a kertünk távoli részében kaptak helyet, de nem olyan vészes. Kinyitom a nyílászárót és kinyújtom a kezem. Tavaszias meleg van, az égen esőfelhők gyülekeznek és biztos vagyok benne, hogy egy kis csapadék esni fog ma.
- Hát... - fordulok vissza anya felé . - Necces, de talán megúszom a záport...
- Rendben. Az öcsédet, majd elveszi apád - mondja, majd elindul az ajtó felé. - Fel is ébresztem őket.
- Adolf még nem kelt fel?
Megrántja a vállát. - Nem tudom, még nincs itt.
Húsz perc múlva elkészülök és az öcsém is mellettem áll. Kiderült, hogy ma én kísérem el a suliba. Táskával a hátunkon és tornazsákkal a kezünkben állunk az ajtó előtt. Anya körbepuszilja az öcsémet, megkérdezi, mindent bepakolt-e és figyelmezteti a biciklivel való közlekedés veszélyeire, illetve a szabályokra, amiket be kell tartani. Engem szerencsére már nem szokott ilyenekkel zaklatni.
- Indulhatunk? - kérdezem öt perc múlva, mikor megunom ezt az egészet és indulnék az iskolába.
- Természetesen. - Anya még egyszer megigazítja Adolf kabátját és ad nekünk egy puszit, majd végre elenged. Hamar odaérünk a tesóm iskolájához, elköszönünk egymástól és én mehetek végre tovább.
Tíz perccel később már az osztályunkban vagyok, az egyik padon csücsülök és a barátnőimmel csevegek. Legfőképp könyvekről, de néha szóba kerülnek a fiúk is. Márk és Máté. Dóri és Trixi pasija.
Hamarosan meghalljuk a csengő hangját, ezért fel kell függesztenünk a beszélgetést. Leülünk a helyünkre és várjuk a tanárt. Nagyjából az egész nap ebből áll. Szünetekben beszélgetünk, eszünk, aztán várjuk az éppen aktuális tanárt/tanárnőt.
Három óra körül végre elindulhatok hazafelé. Mikor kilépek az iskola épületéből egy fiút pillantok meg, amint épp az egyik osztálytársammal - Kittivel - ölelkezik. Az első gondolatom az, hogy: De helyes!, majd kissé észhez térek és azon kezdek el gondolkodni mennyi idős lehet. Biztos, hogy jó pár évvel idősebb nálunk, de azért talán nem olyan sokkal. Egy percig csak állok és bámulok rájuk, de aztán észbe kapok, megrázom a fejem és eltűnök onnan. Míg a házunkhoz nem érek ezzel foglalkozom, de aztán akadnak más problémáim, így ezekre kell koncentrálnom. Mikor belépek az ajtón kellemetlen meglepetés ér. Anya közli velem, hogy vár valaki a szobámban. Ki lehet?
Két perc múlva meg is kapom a választ. Rögtön dühbe gurulok, kezem ökölbe szorul és összeszorítom a fogam. Mit keres ez itt? Annak ellenére, hogy nem követett el ellenem - szinte - semmi, borzasztóan mérges vagyok rá. Márk nyugodtan ül az ágyamon és a szobámba kémlel körül, mintha nem látta volna már ezerszer. - Mit csinálsz itt?
Felpillant, de nem válaszol rögtön. Végigfuttatja a tekintetét rajtam és elmosolyodik. Csak ezután nyitja szólásra ajkait. - Beszélnünk kell.
- Miről? - Értetlenül nézek rá. - Nekünk semmi megbeszélni valónk nincs. Semmi.
Felelni akar, de közben megszólal a telefonom. A nadrágzsebembe van. Gyorsan ledobom az íróasztalom mellé a hátizsákom, amit még nem vettem le és megnézem ki keres. Antónia neve és fotója van a képernyőn, hozzáérintem az ujjam a zöld telefon jeléhez és elhúzom oldalra. Felveszem.
- Halló? - szólok bele.
- Szia! Képzeld el... - kezd bele, közben Márk az ablakomhoz sétál és kiles rajta. - Márkék szakítottak.
Elnevetem magam. Fogalmam sincs minek köszönhetem ezt a reakciót, de nem tudok vele mit tenni. Megkönnyebbülést érzek és egyben csalódott is vagyok.
- De hiszen csak nemrég jöttek össze - rázom a fejem hitetlenül. - Ennek semmi értelme.
- Szerintem sincs - mondja. - Jaj, bocsi mennem kell. Szia!
- Szia - motyogom és kinyomom a telefont. Márk felé fordulok és magyarázatot várok tőle. Nem vagyok biztos benne, hogy hallotta a beszélgetést. reménykedem benne, hogy nem.
- Mi történt?
- Semmi - préselem össze az ajkam. Közelebb lép hozzám.
- Valami biztos.
- Aha. Lehet, de neked semmi közöd hozzá. - Természetesen ez nem igaz, de nem áll szándékomban elárulni neki a társalgásunk fő témáját.
- De, van. Azt közölte veled, hogy szakítottunk - húzza széles mosolyra a száját.
- Honnan veszed? - vonom fel a szemöldököm, miközben lehuppanok az ágyamra. Márk mellém ül, de én messze húzódok tőle.
- Nem mindegy?
- De. Nem erről beszéltünk, de te elmondhatnád végre miért jöttél. Ha nem teszed meg, akkor tűnj el innen. Most azonnal. - Felállok és sétálgatni kezdek a viszonylag kis helyiségben.
- Erről beszélgettetek, biztosan tudom - mondja, majd kifelé indul a szobámból, mikor mellém ér, elneveti magát és csak ezután hagy magamra. Bezárom utána az ajtót és elterülök a fekvőhelyemen. Arcom a párnába temetem és vagy tíz percen keresztül nem mozdulok. természetesen gondolataim nem állnak meg, de percek múltán már próbálok megfeledkezni Márkról, így egy idő után felállok és nekiállok a tanulásnak. Nehezemre esik a tananyagra koncentrálni és nem is érdekel annyira, de azért van bennem kötelességtudat, így gyorsan megcsinálom. Hét óra környékén anyu nyit be a birodalmamban, azzal, hogy: kész a vacsora. Ezért, tehát lemegyek az étkezőbe és elfogyasztom az anya által készített - és nem mellesleg finom - ételt. Közben megbeszéljük mi történt velünk a mai napon. Hiába, mi már csak ilyen család vagyunk. Az öcsém közli velünk, hogy ma kapott egy csillagot és olvasásra - nem is tudtam, hogy már azt is tud - ötöst kapott. megdicsértük érte, majd folytattuk tovább a társalgást. Ezúttal a még mindig itthon lévő Kiarán volt a sor, hogy beszéljen. Elmesélte, hogy ma elmentek biciklizni a barátjával, Ádámmal. Délutánra egész jó idő lett - persze tavasziasan -, a szél lecsendesedett és nagyjából a felhők is eltűntek az égről. A következő gyerek én voltam - a középső, de az asztalnál anya mellett ülő.
- Velem nem történt semmi különös. Csak egy teljesen átlagos nap volt.
- Semmi jegyed nem kaptál? - érdeklődik anya. Na, igen. Tőlem még mindig megkérdezi, talán ha annyi éves leszek, mint Kiara békén hagy.
- De, egy négyest fizikából - felelem.
- Az jó.
- Persze, nekem tökéletes.
- Na, és mi van azzal a fiúval, aki ma délután itt volt? - kérdezi Kiara. Sejthettem volna, hogy felteszi ezt a kérdést. Hiába, ő már csak ilyen, mindenről tudni akar.
- Semmi. Csak átjött egy könyvért, ami az öccséé, csak nálam maradt - vonom meg a vállam, aztán felállok és megköszönöm a vacsorát, majd vissza szaladok az emeletre. Előveszem az íróasztalom középső fiókjából a rajztömböm és folytatom a múltkor elkezdett művemet.
