12. bejegyzés

Március 17.

Mikor pénteken visszamentem az órámra már alig volt vissza öt perc belőle. Úgy döntöttem, hogy, majd a hétvégén még egyszer átgondolom a dolgokat. Márk már nem jött vissza és a nap további részében nem is láttam, pedig a Március 15-i műsoron az egész iskola ott volt. 

Hétvégén végül is arra jutottam, nem szólok semmit. Végül is az is előfordulhat, hogy óriásit tévedtem. Simán lehetséges.

Reggel fáradtan ébredek és csak nehezen kászálódok ki az ágyamból. Kitekintve szürkeséget látok. Az ég be van borulva és úgy néz ki, ma esni fog. Nagy sóhajtással a fürdőszobába megyek és megmosom az arcom. Percekig álldogálok a mosdónál a tükörképemet bámulva. Elszörnyedek a látványtól, szemeim alatt fekete vonalak húzódnak, hajam csapzottan áll. Ezek a kialvatlanság következményei. Tegnap csak nagyon későn tudott elnyomni az álom és még akkor sem volt rossz. Abban a világban ahol - elméletileg nem kéne semmi szörnyűnek történnie - minden elromlott. Egy háború kellős közepén találtam magam. Családok fordultak egymás ellen és én is életveszélyben voltam. Nem tudtam kihez forduljak és futnom kellett. Rohantam, de mégsem haladtam sehova, aztán egyszer csak, amikor már úgy éreztem vége, felriadtam. Pizsamám hozzá tapadt izzadt bőrömhöz, ezek után természetesen  nem sikerült visszaaludnom. 

Most pedig fáradt vagyok és undorítóan festek. Leveszem a polcomról a fésűmet és próbálom kiegyenesíteni alapból hullámos hajamat. Közben visszasétálok a szobámba és kinyitom a ruhásszekrényt, amiből kiveszek egy szürke farmert és egy sötétkék háromnegyedes ujjú felsőt. Ezeket gyorsan magamra kapom és lesietek reggelizni, ugyan is késésben vagyok. 

- Sziasztok! - köszönök fáradtan, majd levágom magam az egyik székre. Anya önt nekem egy pohár tejet és elém tesz két megvajazott pirítóst. Villámgyorsan megeszem és megkérem szülőm, vigyen el a suliba, mert nincs kedvem gyalog vagy biciklivel menni. Beleegyezik, de nagyon hamar össze kell kapnom magam, mert indulnia kell a munkahelyére. Öt percet kapok. Ezalatt fogat mosok, felkapom a táskám, magamra veszek egy pulcsit, egy sportcipőt és egy kabátot és várok az öcsémre. 

Pontosan hét perc múlva megérkezem a suli épületéhez. Elköszönök anyától, majd az iskola felé veszem az irányt. Felszaladok az osztálytermünkbe, ahová már a többség megérkezett. Elmotyogok egy "Sziasztok-ot " az orrom alatt és leteszem a hátizsákom a padomra, előkapom belőle az első tanóránkhoz szükséges könyveket és füzetet, majd leülök a beszélgető barátnőim közé és bekapcsolódom a beszélgetésbe. Márk a fő téma, egészen pontosan Dóri és Márk kapcsolatáról. Mosolyogva hallgatom és megállapítom, hogy a fiú hazudott nekem, mert csak a hétvégén jöttek össze. Ő pedig pénteken bizonygatta nekem ezt. Nevetséges és valószínűleg azt várta, hogy majd féltékeny leszek. Na, erre várhat. Elég sokat. Miközben csevegünk bejön a helyiségbe Márk is és megöleli legújabb barátnőjét és közben mindvégig az arcomat figyeli. Gúnyosan mosolygok rá és éppen, hogy csak nem szólok be neki. Annak ellenére, hogy legszívesebben elfordulnék, nem teszem. A csengő hangja szakít félbe minket és engem boldogsággal tölt el ez a hang, ami ma nem egy kellemes dallam, hanem a szokásos fülsértő cserregés. Mindenki a helyére megy és csendben várjuk a tanárt. Na, jó. Az addig stimmel, hogy mindenki a padjánál van, de egyáltalán nincs nyugalom. A halk suttogások és nevetés, hangzavarrá erősödik, az egész folyosó tőlünk zajos. Kevesebb, mint öt perc elteltével megérkezik a tanárnő és leszid minket. Elhangzik a neveletlen, a szófogadatlan és az idegesítő szó is. Nem szeretném, de mégis úgy érzem ezek tökéletesen illenek ránk, talán az állat, állatkert szavakat kifelejtette. Hamarosan elkezdődik az oktatás és valamennyire elcsendesedünk.
Miután az első két órát végigszenvedjük, elmehetünk sétálni. Na, jó. Körbejárjuk a város, egy tanár kíséretében és mindent megszemlélünk. Megint. Fogalmam sincs miért kell ezt minden évben eljátszaniuk velünk. Minden tavasszal, minden osztály egy fél nap felmentés kap a tanulás alól, cserébe jobban megismeri lakóhelyét. A tanárok ilyenkor - akárcsak az idegenvezetők - mindenről mesélnek nekünk. Kezdve a legendákkal a Balaton létrejöttéről és a Boglár szó eredetéről. Az előbbi érdekes - annak ellenére, hogy már kicsit unjuk, mivel kívülről fújjuk szinte az összeset -, de csupán meséket hallunk.
Végigjárunk mindent, miközben egyre csak fáradunk. Viszonylag jól érezzük magunkat, mivel általában beszélgetünk és nem a velünk lévő felnőtt magyarázására összpontosítunk. Persze, ezért megkapjuk a magunkét.
- Mi van most Márkkal? - kérdezi Antónia egyszer, mikor a Balaton partján sétálunk éppen. Nehezen fogom fel a kérdése értelmét és egy kicsit el is gondolkozom rajta. Mi van vele? Nem is értem miért tőlem akarják ezt tudni. Semmi közünk nincs egymáshoz.
- Nem tudom. Biztos kiválóan van. Szerintem ezt inkább Dávidtól kérdezd. Vagy Dóritól - válaszolok.
- Tudod, hogy nem úgy értettem.
- Hogy máshogy érthetted volna? - játszom az ostobát. Barátnőm mérgesen fúj egyet, de nem kérdez többet és villámgyorsan témát vált. A Balatonban élő halfajokról kezdünk csevegni. Baromira érdekes, főleg nekem, akit semmit nem tud ezekről az állatokról.
Két órával később már hazafelé tartok. Természetesen gyalog kell mennem, mert anya még mindig dolgozik, így nem tud eljönni értem. A szokásosnál lassabban haladok és csak harmincot perc múlva megyek be a házba. A táskám a nappali kanapéjára hajítom és én is helyet foglalok mellette, majd bekapcsolom a tévét. Váltogatom a csatornákat, mivel semmi értelmeset nem találok. Végül valami nyomozós sorozatot bámulok, úgy, hogy fel sem fogom miről szól. Valaki meghalt, senki nem tudja ki a gyilkos, meg kell találniuk azt az embert. Csak a szokásos, azt azonban, hogy kit öltek meg és kik vannak a Tv-ben homály fedi. Egyszer csak megunom és kikapcsolom a készüléket. Felsétálok a szobámba, aztán elterülök az ágyamon.
Valószínűleg el is szunyókálok, mert mikor legközelebb kinyitom a szemem  a szobámba teljes sötétség van és be vagyok takarózva. Hány óra lehet? Meglengetem a kezem az éjjeli szekrényen lévő órám fölött, ami a plafonra vetíti az időt. 20:03
Felpattanok és előkapom a táskámból a könyveket. Villámgyorsan megtanulok holnapra. Egy óra alatt végzek, nem vagyok biztos benne, hogy minden megragadt az agyamban, ennek ellenére nem foglalkozom többet ezzel. A fürdőszobába veszem az irányt és lezuhanyzom. Ezután bebújok az ágyba és azzal sem foglalkozom, hogy tulajdonképpen nem ettem sem vacsorát, sem ebédet. 

11. bejegyzés

Március 14.
Mikor végre eldöntöttem magamban, hogy végül is nem Márk miatt vágattam a hajam másmilyenre, el tudtam aludni. Ez éjfél körül következhetett be, ugyanis anyáék keltenek fel és alig bírom nyitva tartani a szeme. Hiába, kilenckor - maximum tízkor - szoktam lefeküdni, így nem szoktam hozzá ahhoz, hogy sokáig fent vagyok. Kikelek az ágyamból és a fürdő felé veszem az irányt. Megmosom az arcom, amitől egy kicsit felfrissülök. Visszamegyek a szobámba és kiveszek a szekrényemből egy fehér felsőt és a zöld nadrágomat. Felöltözöm, majd a táskámmal együtt lesétálok a konyhába. A család már reggelizik. Köszönök, majd odamegyek a pulthoz, az ott lévő tejből öntök egy bögrébe, majd odaviszem az asztalhoz az italom veszek egy kenyeret a konyhaasztal közepén helyet foglaló tálból. Megkenem sajtkrémmel és elfogyasztom. Meg sem szólalok. Kiara tegnap este feljött és bocsánatot kért, de ennek ellenére megsértődtem. Nem is tudom honnan vette, hogy nekem Márk tetszik, elvégre nem mondtam ilyet, ráadásul csak panaszkodtam a viselkedésére.
Mikor befejezem az evést elköszönök a többiektől és elindulok az iskolába. Mint mindig, most is hamar odaérek.
Az osztálytársaim - természetesen a lányok - közül a legtöbben megdicsérik a frizurám, sőt Lia azt is megkérdezi megkaphatja-e a hajam. Rögtön felelek: Nem. Dóri ezen jót röhög, de persze tényleg vicces. Közben Trixi Antóniának magyaráz valamit a Rubik kocka kirakásáról.
Hamarosan meghalljuk a csengő hangját, mely jelzi számukra, hogy kezdődik az első óránk. A csengetés előtt tíz perccel felpakoltunk a biosz terembe, ami a harmadik emeleten kapott helyet. Az az igazság, hogy a biológia nem lesz sosem a kedvenc tantárgyam, de azért elmegy. Most még sincs kedvem hozzá.
Beengednek a teremben és én leülök a helyemre. Itt nincs padtársam, de ennek ellenére mindig elvagyok. A mögöttem ülő fiú nem engedi, hogy unatkozzam. Állandóan piszkál és nevettet, nem egyszer kaptam miatta büntetést.
A tanárunk a tábla előtt áll, de pillanatnyilag nem minket figyel. A számítógéppel van elfoglalva. A külvilággal nem is foglalkozik, így fel sem tűnik neki a fiú, aki épp akkor lép be. A tábla elé áll, arra, készül, hogy majd ő jelenti a tanárnőnek ki hiányzik. Felhúzom a szemöldököm. Mit keres ez itt? 
A tanár felnéz és észreveszi a betolakodót. Mind kíváncsian nézzük a srácot.
- Mit keresel itt? - kérdezi Antónia, megelőzve ezzel a felnőttet.
- Jöttem órára - von vállat lazán, aztán közli mindenkivel, hogy nem hiányzik senki.
- De, Balázs.
- Ja, elfelejtettem, hiányzik ... Balázs - mondja, szája sarka felfelé kunkorodik.
- Foglalj helyet - ajánlja fel a tanárnő és látszik rajta, komolyan gondolja. Márkot láthatóan nem érdekli, hogy éppen lemarad az órájáról, ráadásul igazolatlant kap. Odasétál a padomhoz és helyet foglal.
- Ugye ezt nem gondoltad komolyan?
- De. - És ezzel előkap egy félig szakadt füzetet, illetve a komoly károkat szenvedett tolltartóját. Próbálok nem foglalkozni vele, a tananyagra koncentrálni, de sajnos nem megy. Érzem, engem bámul, de nem merek rá pillantani.
- Légyszíves ne csináld - szűröm fogaim közt és közben magam elé meredek.
- Mit? - hitetlenkedve nézek rá. Elfekszik a padon, fejét felém fordítja és idegesítő vigyor ül ki ajkára. - Nem csináltam semmit.
Úgy döntök, inkább nem szólok semmit. Talán ha nem foglalkozom vele megunja és békén hagy. Negyedóráig bírom, utána magasba emelem a kezem.
- Igen?
- Ültesse el mellőlem, mert elegem van belőle - kérem.
A tanárnő ráparancsol Márkra, aki kénytelen engedelmeskedni. A terem másik végébe helyezik át, most rajtam a sor, hogy mosolyogjak. Azt hiszem, ezután sikerül figyelnem, de nem jön össze. Tekintete szinte éget. Ki kell mennem a teremből. Ki is engednek. Mikor becsukódik mögöttem az ajtó, fellélegzem. A mosdók felé indulok, de útközben megtorpanok. Hangokat hallok a hátam mögül és abban reménykedem, nem egy tanár az. Megfordulok és rá kell jönnöm, hogy sokkal rosszabb.
- Márk - suttogom. - Hogy engedhettek ki?
- Vérzik az orrom. - közeledik felém.
- Persze. Mennyi az esélye ennek?
Nem hiszek neki, lehetetlen, hogy pont most történjen ez. Elemeli a kezét az arca elől és tényleg, sötétpiros folyadék csorog végig rajta. - Mit csináltál magaddal?
- Hát... - kezdi. - Az az igazság, hogy nem kell sok mindent csinálnom ahhoz, hogy az orrom vérezni kezdjen.
- Miért jöttél utánam?
- Mert.
- Ez nem válasz - nézek rá dühösen. Nagyon elegem van Márkból és az ingadozó hangulatából. Egyszer kedves, egyszer bunkó. Arról ugyan fogalmam sincs miért viselkedik így, de kíváncsi vagyok. Nagyon is. - Miért vagy ilyen?
- El akartam mondani, hogy... - Teljesen egyszerre szólalunk meg és azonnal el is hallgatunk. Felhúzom a szemöldököm és tekintetemmel azt üzenem: folytassa. - Összejöttünk Dórival.
Megdöbbenek. Fogalmam sincs miért kellett ezt közölni velem. - Öhhm... jó. Emiatt jöttél utánam?
- Semmi reakció? - kérdezi. Látszólag rosszul esik neki, de nem. Nem érzek semmi rosszat ezzel kapcsolatban.
- Örülök, hogy együtt vagytok - varázsolok halvány mosolyt ajkaimra. - Mikor történt? Habár azt hiszem, ezt nem veled kell megbeszélnem, majd megkérdezem Dóritól.
Ezzel a mondattal elsietek. Mielőtt belépek a női mosdó ajtaján hátrapillantok. A fiú még mindig ugyanott ál, azóta meg sem mozdult. Engem bámul. Egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk és nem tudom mit rejt az övé. Talán fájdalmat?
Bezárkózom a Wc fülkébe és átgondolom a pár perce történteket és arra a következtetésre jutok, hogy Márknak tetszem. Nem vagyok beképzelt meg semmi ilyesmi, de ez annyira nyilvánvaló. Kicsivel korábban is feltűnhetett volna, de úgy viselkedtem, mint a romantikus tiniregények főszereplői. De én más vagyok, nem olyan, mint azok a lányok. Én ugyanis nem szerettem bele, ebbe az idegesítő gyerekbe, aki ráadásul az osztálytársam bátyja. Egyébként most Dórival jár, ami egyet jelent: féltékennyé akar tenni. Ez nem sikerülhet neki. Most már csak egy kérdés van, szóljak a lánynak, hogy kihasználják vagy nem? Mivel tehetnék jót neki? Segítsek vagy nem? Miután nem tudok dönteni, arra jutok, hogy utálom a kérdéseket és még meggondolom.

10. bejegyzés

Március 12.
A délután fennmaradó részét beszélgetéssel töltjük. Mindent elmesélek Kiarának. Mivel - sajnos - ritkán jön haza van mit bepótolnunk. Elmondom neki, hogy Antóniának végül mégsem kell elköltöznie, legalábbis a tanév végéig biztosan marad. Persze ezt már tudja, de én néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Ádám - nővérem pasija - a legjobb barátnőm bátyja. Márkról is beszélek, de nem túl sokat. Nem említem meg Kiarának, hogy mennyit idegesítjük egymást. A válaszom arra a kérdésére, hogy miért volt itt rövid, de igaz. Valamiért átjött. Végül a délutánom maradék része is hamar elröppen és az estém sem unalmas. Mivel Kiara ritkán jön haza, ezért ma együtt vacsorázik az egész család. Háromfogásos vacsit tálal fel anya. Először húslevest. A második csirkehús, krumplival és salátával, majd a legvégén desszert. Finom, úgyhogy hamar végzünk vele, de utána még vagy fél órán keresztül beszélgetünk.
Fél tíz körül jár az idő, mikor felmegyek a szobámba. Lezuhanyzom, fogat mosok, de mielőtt bedőlnék az ágyba még gyorsan elpakolok holnapra, aztán hamar álomba merülök.

Március 13.
Reggel időben felkelek, hiszen még gyorsan át kell néznem ezt-azt fizikából. Márk jóvoltából már kezd világosodni miről is tanulunk, de azért még nem értem teljesen. előkapom a tankönyvet és lapozgatni kezdem. Sok kedvem nincs hozzá, hogy fel is fogjam, ami benne áll, de ezt kéne tennem. Sóhajtok, majd a könyv tartalmára kezdek koncentrálni.
Fél óra múlva felállok és felöltözöm. Mára egy sima farmert választok, rózsaszín kockás inggel. Lesétálok a konyhába reggelizni. Anyáékat ott találom. Furcsa mód apa is itt van, pedig ő általában ilyenkor már a munkahelyén szokott lenni. Köszönök nekik, majd megeszem a szokásos reggeli müzlimet. Utána visszasétálok a szobámba, felveszek egy vékonyabb fehér pulcsit és a táskám a hátamra kapom. Leszaladok a lépcsőn, egy puszit nyomok a családtagjaim arcára és - miután felveszem a cipőm és a tavaszi kabátom - kilépek a szabadba. Felpattanok a biciklimre és tíz perc alatt megteszem az utat az iskoláig.
Belépek az épületbe a hátsó ajtón, majd felsétálok az első emeletre. Elmegyek az ások terme mellett, ahonnan alig szűrődik ki valami zaj. Nem bírom ki benézek az osztályukba. Alig vannak bent, azok is csak lányok, kik halkan beszélgetnek. Mikor észrevesznek kérdőn néznek rám.
- Csak meg akartam nézni, miért van ekkora csönd - magyarázom.
- Nincsenek itt a fiúk.
Meg szeretném kérdezni miért, de inkább nem teszem. Tovább sétálok.
Nálunk természetesen káosz van és nem is kevesen tartózkodnak bent. Elmosolyodom. Mekkora különbség. Leteszem a cuccom a padom mellé és odamegyek a lányokhoz. Vidáman beszélgetnek. Annyira egyszerűen el tudtuk felejteni a hetekkel ezelőtti problémánkat, ami mára megoldódott. Szerencsénk volt.
Felülök az egyik pad tetejére és beavatom a lányokat a tegnap történt eseményekbe.
- Tényleg azt mondta, hogy csak akkor szál le rólad, ha megcsókolod? - álmélkodik Lia. Mindegyikőjük meglepődött, én csak bólogatok.
- Igen.
- Ugye megtetted? - kérdezi izgatottan Trixi, mire elszörnyedve nézek rá.
- Nem. Dehogy. Hogy mersz ilyet feltételezni rólam?
- Hát..., igazából én nem gondoltam, de akkor is....Márk helyes - mondja.
- Neked ott van Máté - emlékeztetem. -, és azt hittem neked egyik ilyen fiú sem tetszik.
- Nem is. De azt el kell ismerni, hogy nem néz ki rosszul - rántja meg a vállát.
- Igen Márk nagyon-nagyon-nagyon jól néz ki - szól közbe Kitti. Nem veszek tudomást a hangjából kihallatszó gúnyról és kedves mosollyal az arcomon fordulok hátra.
- Azért ne túlozzunk!
- Valóban nem rossz pasi - kotyog közbe a másik osztályból idekeveredő Anna.
- Te...? - nem tudom befejezni a mondatot, ugyanis közben megpillantom a lány háta mögött álló fiút. Lesápadok. Fogalmam sincs miért, elvégre semmi olyat nem tettem, amit nem lehetett volna és nem én mondtam azt, hogy helyes. Nagy levegőt veszek és egy ideig bent tartom a tüdőmbe, közbe egy pillanatra lehunyom a szemem - mikor ideges vagyok mindig ezt csinálom. Kifújom, majd a beharapom a számat és csak ezután akarok megszólalni, azonban nem jön ki hang a torkomon.
- Lizandra, miért hazudozol? - nyitja ki a száját Márk. Szándékosan szólít így, holott tudja, hogy ki nem állhatom a keresztnevemet.
- Én nem...
- ...hazudtam? Persze, hogy nem. Az egészet csak álmodtad. Tudom, hogy baromira jól nézek ki, de azért ez már...
- Utállak! - szakítom félbe és kirohanok az osztályból. Egyenesen a mosdóba veszem az irányt, ahol bezárkózom az egyik fülkébe és lecsúszok a csempe mellett. Fejem a falnak döntöm és érzem, hogy valami végigfolyik az arcomon. Letörlöm. Nem akarok sírni! Hülyeség az egész! - kiáltom magamban, de semmi haszna.
- Hahó, itt vagy? - hallom kintről barátnőim hangját.
- Légyszíves hagyjatok békén. Egyedül szeretnék lenni - szipogok.
- De... - szólal meg Antónia, de végül inkább nem fejezi be. Mind kimennek. Potyognak a könnyeim, de nem tudom miért. Nemsokára arra eszmélek fel, hogy valakinek kopog a cipője a padlón. Valamelyik tanára. A szám elé kapom a kezem és csöndben vagyok. Miután elmegy lassan feltápászkodom, majd óvatosan kinyitom az ajtót és a mosdókagylókhoz lépek. A tükörben megpillantom az arcom. Vörösre sírt szemek. veszek egy nagy levegőt és megnyitom a csapot. Bevizezem a kezem, aztán megmosom az arcom, ezután a papírtörlővel megtörlöm, majd kifújom az eddig bent tartott levegőt. Megigazítom a hajam és visszasétálok az osztályba. Már tart az óra. Szerencsére nem matematika, hanem rajz. A tanár nem foglalkozik túl sokat velem és a késésemmel és ezért hálás vagyok neki. Kihúzom a székem és helyet foglalok. Előkapok egy rajzlapot és egy ceruzát, majd kinyitom az előttem heverő újságot. Lapjairól házak köszönnek vissza rám. Kiválasztom az egyik otthont és elkezdem felvázolni az alapjait. Egyik vonalat húzom a másik után, mígnem egyszer csak kicsöngetnek. A lányok - természetesen - azonnal odajönnek. Ez kicsit idegesít, de közben valamilyen szinten jól is esik. Próbálok mosolyogni és úgy tenni, mintha ez az előbbi dolog meg sem történt volna. Az az igazság, hogy engem minden lényegtelen dolog megvisel. Ez nem annyira lényegtelen, de azért fontosnak sem mondható. Olyan átlagos.
Kimegyünk az udvarra, csöndben ballagok a többiek mellett. Lent leülünk az egyik padra. Lehajtom a fejem és hallgatok. Nem Márkon agyalok, a többiek csevegésére figyelek. Ezzel terelem el a gondolataimat erről az egészről. Mikor a könyvek is szóba kerülnek én is bekapcsolódom a beszélgetésbe. Sokkal vidámabb leszek. Befelé már mosolyogva lépkedek. A következő óránk biosz lenne, de mivel nincs a tanárnő elmarad. Helyette felsétálunk a várdombra. Az osztályfőnökünk jön velünk, így bobozhatunk egyet. Mindenkinek jár egy csúszás. Utána marad tíz percünk, ez arra, elég, hogy visszamenjünk az iskolába.
A nap további része úgy telik, mit általában szokott. A matekot végigszenvedem. A fizikát épp csak átélem valahogy, szóval a szokásos.
Hazafelé tartva szerencsére nem botlok bele Márkba, azonban Acéllal összetalálkozom.
- Hé várj! - kiált utánam. Megfordulok. Hangról nem ismerem fel, hiszen ritkán beszélünk. - Helló!
- Szia - köszönök én is, mikor odaér mellém.
- Mi történt ma köztetek? Mármint Márkkal? - kérdez rá. Azonnal rossz érzés tölt el.
- Semmi - vonok végül vállat.
- Olyan nincs. Fenyvesin nagyon meglátszik, ha valami nincs rendben. Gondoltam te lehetsz az oka. Tudod... - megakad egy pillanatra, de aztán folytatja. - nagyon idegesíted.
- Én idegesítem őt? Akkor én mit szóljak? Hagyjon békén és nem fogom idegesíteni - mondom haragosan.
- Ez bonyolult - szól halkan Acél és elköszön, ugyanis megérkeztünk a mi házunkhoz. Nem foglalkozva az előző mondattal bemegyek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy mindenen gondolkozzak. Egyszerre elég egy dolog.
Mikor beérek a házba anya már vár rám. - Kislányom, nem megmondtam, hogy siess haza?
Értetlenül nézek rá. Közli velem, hogy ma megyünk fodrászhoz. Teljesen kiment a fejemből és elég lassan értem ide. Felviszem a szobámba a táskám és gyorsan meg is ebédelek, majd indulunk.
Nem tervezek túl nagy változtatást. Az aljából levágatunk egy kicsit és ennyi.
Ehelyett úgy lépek be este a lakásunk ajtaján, hogy egy csomó hajam elvesztettem. Lépcsőzetes

frizurám lett. Mikor először megláttam magam a tükörben furcsán néztem magamra, de aztán szép lassan megszoktam és még tetszik is.
Az egész család együtt vacsorázik. Anya finomat főzött, mi pedig élvezettel fogyasztjuk el. Miközben  a teánk iszogatása közben beszélgetünk Kiara megjegyzi:
- Tök jó így a hajad! Márknak biztos tetszeni fog.
Megdermedek a mozdulat közben, amit épp végrehajtottam. Bögrém lerakom az asztalra, felállok, majd felfutok a szobámba.
Ez nem lehet igaz! Nem emiatt csináltam! Engem nem érdekel Márk! Bunkó és utálom! Ráadásul idegesítem is! - ilyen gondolatok futnak át az agyamon.
Nem miatta van ez egy teljesen hirtelen döntés volt. Nem is én találtam ki!
- Nem miatta volt! - az ágyra dobom magam és a párnába temetem az arcom, miközben folyamatosan azt ismételgetem, hogy nem miatta volt. Egyre bizonytalanabb leszek. Lehet, hogy talán mégis?