8. bejegyzés

Február 11.

Tegnap a napom további részében Márkon járt az eszem. Miért zavarta annyira, hogy elmesélem miért nem bírjuk egymást? Mit akar jelenteni az a titokzatos mondat?
Egészen lefekvésig ezen gondolkoztam, aztán elfáradtam és végre valahára elnyomott az álom.

Mikor reggel felébredek még sötét van. Az éjjeli szekrény felé nyúlok, ahol az órám foglal helyet. Meglegyezem felette a kezem, így megpillantom a piros számokat a plafonon. 4:47 Az oldalamra fordulok és reménykedem abban, hogy sikerül visszaaludnom. Fél óra forgolódás után, azonban úgy döntök, ha már úgysem tudok álomba szenderülni ismét, akkor olvasok. lassan felállok és az íróasztalomig lopózom. A sötétben kotorászok egy darabig, míg megtalálom a keresett tárgyat. Egy zseblámpát. ha már itt vagyok, akkor felveszem mellé a telefonomat is, amit este ott felejtettem, majd visszalépkedek az ágyamhoz és újra belebújok. Kényelmesen elhelyezkedem és magamhoz veszem a könyvem. Kinyitom és hamar bele is mélyedek. Magával ránt a szerző által varázsolt világ. Egészen hat óráig olvasok. Ekkor anya kopogtat az ajtómon és szól, hogy ideje felkelni. Felkelek és - szokásommal ellentétben - lemegyek reggelizni. Miután elfogyasztom az üres kiflimet és megiszom a pohár tejem visszamegyek a szobámba. Kiválasztom a ruhákat, melyeket magamra fogok ölteni, de mielőtt felvenném őket kimegyek a fürdőszobába arcot és fogat mosni. 

Fél óra múlva már indulásra készen állok. Ma az öcsémet, Adolfot is én kísérem el az iskolájába, így tehát ketten megyünk. Elköszönünk anyutól és kilépünk az ajtón. Annyira nincs is hideg, de azért el kel a nagykabát és a meleg cipellők. Az úton Adolf sulija felé végig beszélgetünk. Természetesen csak az őt érdeklő dolgokról. Elpanaszolja, hogy nem engedik őket ki szünetre, mert mindenhol sár van és a sok futkosásban elestek néhányan. Erre csak legyintek és kifejtem  a véleményem. testvérem nem ért egyet velem és közli, hogy Kiara sokkal megértőbb. Erre nem igazán tudok mit mondani, csak rázom a fejem. Adolffal tovább tart a séta, de még így is időben odaérünk mindketten. Az osztályban már javában megy a beszélgetés és mikor belépek teljes anarchia uralkodik. A fiúk dobálóznak és néhány lány (Kitti és a barátnői) sikítoznak. Nem tudom ár megint mi bajuk van, de mindig akad valami. Lehuppanok a székemre és nézem a műsort. Közben Antónia és Trixi odajönnek, velük csevegek egy kicsit, de aztán hamar meghalljuk az óra kezdetét jelző csengőt. A matematika tanárunk - szokásával ellentétben - pontban nyolckor bent van a teremben. Andris meg is kérdezi: miért jött ilyen korán. A tanárnő ezt sértésnek veszi és kellőképpen meg is bünteti a fiút. Ezután kiakad azon, hogy nem tud a táblára írni, mert nincs kréta. Ádám és Dávid egyszerre ajánlják fel, hogy ők majd hoznak, mire kedvenc tanárunk megmagyarázza nekünk, hogy mi nem hozhatunk. Így tehát elmegy érte ő. Ez idő alatt kiröhögjük és eldöntjük, hogy nem teljesen normális. Az anyag, amit most veszünk egyébként nem nehéz. Én is megértem, pedig aztán nem vagyok valami jó ebből. Ki nem állhatom a matekot! Számolni sem igazán szeretek, azonban van logikám, így sokszor ez kisegít. Azonban, annak ellenére, hogy most kezd világos lenni minden, alig várom, hogy végre szabaduljak. Meg is örülök, mikor meghallom a kellemetlen, fülsüketítő csengőt. 

Mind kimegyünk az udvarra, ahol azt a kis időt elbeszélgetjük. Csupa lányos téma merül fel. Hallom, ahogy Liáék mellettünk beszélgetnek az egyik fiúról. Odamegyek hozzájuk. Hallgatom őket. Tudom kiről beszélnek. Pont most lép ki az ajtón, kicsit jobban szemügyre veszem és megint megállapítom, hogy helyes. Tényleg az. 

- Most az egyszer van ízlésetek - szólalok meg. Nem tervezem, hogy hangosan is kimondom, de véletlenül megtörténik és már  nem tudom visszaszívni. - Ő tényleg helyes.

- Na, végre valaki Liznek is elnyeri a tetszését - hallok egy hangot, a hátam, mögül jön és pontosan tudom ki a tulajdonosa. Kifújom a levegőt. Annak ellenére, hogy ez lehetne egy teljesen ártatlan megjegyzés, nem az. Ahogy kiejtette a szavakat csöpögnek a gúnytól. Ez a lány néha nagyon idegesítő tud lenni. Mosolyogva fordulok meg, nem fogok visszavágni. Annyira sem értékelem ezt a lányt. Hülye, kétszínű. Valaha általánosban a barátnőm volt. Rengetegszer megbántott, de én mindig jobbat reméltem, így csak újra és újra szamárt csinált belőlem. Egyszer aztán megfogadtam, hogy nem érdekel, nem reméltem jobbat. Hagytam, hadd menjen. Csak annyit szerettem volna, hagyjon békén. Végül sikerült és mostanra örülök neki, ez volt a legjobb nekem. Megtapasztaltam, milyen egy hazug, csaló barát, akinek nincs lelkiismerete és sikerült elvesztenem. A végére már elakartam. El kellett volna szakadni tőle, ez viszont nem sikerült teljes mértékben. Sajnálatos módon, ugyanis gimibe is együtt járunk. Mivel ez közel volt, így végül itt maradtam. Nem is igazán akartam máshová menni, ez itt jó nekem. Ő az egyetlen bajom. 

- Valóban, de én legalább nem nézek ki minden jöttment fiút, akik leginkább rondának mondhatók - mindeközben vicsorgok. Látom rajta, hogy szólásra nyitná a száját, de aztán inkább továbbáll. Az egyik kézis lánnyal beszélget. Egyel alattunk jár, de ők ketten nagyon jól kijönnek. Visszafordulok a többiekhez, még mindig azt a gyereket bámulják, elég feltűnően.

- Ne nézzétek már ennyire. Helyes aztán kész. Nem kell folyamatosan őt bámulni.

- Ki helyes? - meg sem kell fordulnom, ahhoz, hogy tudjam ki áll mögöttem. 

- Nem te. Nyugodj meg, Márk. Ízlésünk azért még van - perdülök meg.

- Valóban? Acélt én nem mondanám helyes srácnak - jelenti ki.

- Azt gondolod róla beszélünk. Egyébként meg a haverod - mondom.

- És?

- Semmi - vonom meg a vállam. Valóban, ebben van igazság. Én sem tartok minden lányt szépnek. A rövid szünetnek vége szakad, halljuk, ahogy elkezdik játszani az Alma együttes Ma van a szülinapom! című dalát. dalát. Valakinek születésnapja van. Ez a szám mindig azt jelzi. Komolyan, néha azt gondolom, azt hiszik öt évesek vagyunk. A dallama nagyon fülbemászó, ilyenkor mindig ezt dúdolom egész nap, ami idegesítő tud lenni. Márk velem jön be az épületbe és ő is dúdolgatni kezdi. Elmosolyodom.

- Most mi van? 

- Semmi - nevetek fel hangosan.

- Mindig ezt játsszák, minimum havonta tízszer, persze, hogy tudom a szövegét - mentegetőzik.

- Jaj nem kell mentened magam. Aranyos.

- Ilyet ne mondj rám! 

- Miért te is olyan vagy, mint Noah? - kérdezem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudja miről beszélek én azonban igen. - Mindegy.

A lépcsőfordulóban elválnak útjaink. Vidáman lépek az osztályba és látom, hogy a fiúk elindították a mobiljaikon az előbb hallott dalt. Felröhögök és így ülök le a helyemre. Szerencséjükre a következő óránk osztályfőnöki, így Teleki bá' jön be, aki elég jó fej, ahhoz, hogy ne szidjon le minket emiatt.

Ma azonban nincs jókedve, ezt látjuk az arcán. Becsukja maga mögött a termünk ajtaját és leül a tanári asztal mögött lévő székre. Most, hogy meglátom az arcát rájövök, hogy dühös és csalódott. Biztos, hogy miattunk van.

- Mint már láthattátok ti is, ismét nem remekeltetek a tisztasági versenyen, emellett, sok panasz érkezett rátok. Balázséknak, pedig be kell írnom az ellenőrzőjükbe egy intőt. reméltem összeszeditek magatokat, de ez nem sikerült. 

Mind lehajtjuk a fejünket. Hiába, nem szeretünk csalódást okozni. Utálom, ha ez van. Kíra szó nélkül feláll

és a táblához megy. Más tanároknál nem mernénk ezt megcsinálni és most nagyon úgy látszik, hogy itt is letolást kaphat ezért. Meg sem kérdezte kimehet-e oda, egyszerűen csak felpattant. Megfogja a fehér krétát, melyet előző órán hozott be a matektanár és elkezdi írni a táblára szép gyöngy betűkkel, hogy bocsánat. Ez a felirat ezek után németül is felkerül, majd a lány megfordul és kérdőn néz ránk.

- Mi angolul?

- Sorry - mondjuk szinte kórusban. Ezt is felfirkantja az angol verziót is.

Zsolt bá' hátra néz és elolvassa. Nem hatódik meg, csupán egy mondatot reagál erre és tudjuk, hogy ezúttal be kell tartanunk.Az évben már annyiszor el lett mondva ez nekünk, hogy már biztos megunta, de ennek ellenére, mindig ismételgeti és azt hiszem tudom miért. Abban reménykedik, hogy tényleg sikerül megcsinálnunk. Tényleg olyanok lehetünk, mint mikor bekerültünk ebbe a gimnáziumba.

- Szedjétek össze magatokat!