4. bejegyzés

Február 4.

A reggel hallottak az egész napunkra rányomták a bélyeget. A hangulatunk enyhén szólva pocsék. Hiába próbálnak a fiúk felvidítani és sütnek el jobbnál jobb poénokat. Ezeken nem nevetünk, illetve talán van, aki. Kitti egyáltalán nincs tekintettel semmire. Ő kijelentette, hogy születésnapja van és őt ez nem érdekli. Ezzel nem fogja elrontani a napját. Megértettük és mikor első órán elkezdett röhögni az osztály csak megrökönyödve nézett rá. Azóta nem csinálta ezt. Most épp a barátnőivel beszélget, míg mi a problémát akarjuk orvosolni.

- Mi lenne, ha azt mondanád a szüleidnek, hogy te itt akarsz maradni? - teszi fel a kérdést Andris, miközben kényelmesen elhelyezkedik a saját maga által modernizált széken. 

- Szerinted nem szóltam? Közöltem velük, de őket nem érdekli - kissé felháborodott hangjából kihallatszik, hogy feladni készül.

- Minket azonban nem érdekel ők mit gondolnak. Két éves korod óta itt élsz. Mi vagyunk a barátaid. Mi lenne veled egy új közegbe? Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy elmenj! - rázom kicsit fel, ez általában beválik. Remélem ezúttal is így lesz. Kitti lépked közelebb - rosszat sejtve fordulok el. Nem akarok bele keveredni egy veszekedésbe vele, mert most is be fog szólni és ha rajtam múlik én nem hagyom magam, illetve talán csak ritkán.

- Tényleg. Meg kell próbálnotok. De felőlem hagyhatjátok is annyiban. Mennyi az esély rá, hogy sikerül? Egy százalék? - hangjából csak úgy csöpög a gúny. Lesajnálón nézünk rá, de őt ez különösebben nem foglalkoztatja. Felfelé bámul, mintha elgondolkodna, majd válaszol saját kérdésére. - Nem még annyi sem.

Ezzel - legnagyobb örömünkre - ott hagy minket. 

- Milyen jó volt nélküle - sóhajtok. Nem sértésnek szánom a mondatot. Csupán kicsúszik a számon. A többiek nem foglalkoznak túlságosan vele, Kitti pedig - szerencsére - nem hallja meg. Miután ezen a rövidke "párbeszéden" túl tesszük magunkat jöhet a terv.

- Szerintem... - kezdi Balázs a mondanivalóját. Fogalma nincs arról, mit kéne tennünk csak próbál valamit mondani, amivel felvidíthatja az épp mellettem ülő és könnyeit törölgető lányt. - maradj itthon. Lakhatsz nálunk is!

Ezt a mondatot mind megmosolyogjuk. Antóniának valószínűleg semmi kedve ott lenni. Három fiúval plusz a szüleikkel egy házban, habár...talán. Hamar bebizonyosodik, hogy az első gondolatom volt igaz.

- Nem, köszönöm. Akkor inkább megyek...

- Nem. Nem mész. Itt maradsz. Kell valami... - kattogtatja a tollát Lia, aki a mögöttünk lévő padban ül éppen és az ételét fogyasztja el, miközben fél füllel ránk figyel.

- Azt hiszem nem lesz meg egyhamar az a terv - jelentem ki. -, de mi nem adjuk fel.

- Egy hónapunk van - nyögi ki Antónia. Erről eddig nem szólt.

- Ja az jó, azt hittem már holnap sem jössz - ránt vállat a mellettünk elmenő Beni, aki úgy látszik ennyit hallott.

- Milyen köcsög vagy! - vágja fejbe - persze csak gyengén - Dris. Benedek védekezőn emeli maga elé a kezét, majd tovább áll. 

- Válogasd meg a szavaidat, fiam! - hallatszik az ajtóból kémia tanárnőnk hangja. Beharapom a számat. Ez nem lesz jó. Xenon néni ( Magunk között már csak így nevezzük.) besétál a termünkbe és elkéri a fiútól az ellenőrzőjét, közben természetesen minket bámul. Nem épp kedves tekintettel és megjegyzést is tesz a társaságunkra, majd Andris ellenőrzőjével együtt távozik. 

- Szerintetek mit kapok?

- Ezt sajnos Xenonnál nem lehet tudni - közli vele Bali, Tünde néni egy másik nevén. Persze szólítsuk csak a vezetéknevén!Úgy is ezt szereti a legeslegjobban!Néha tudom sajnálni a vezetéknevéért, de most nem. Inkább csak abban reménykedem, hogy nem hallotta meg, hogyan is hívta. Szerencsére akkor már messze járt vagy épp mással ordított, mikor ez történt, ugyanis nem jön vissza. Mi fellélegzünk és becsöngetnek.

A következő óra osztályfőnöki. A menete valószínűleg ennyi lesz: Drist lecseszik, beszélgetünk Antónia ügyéről, majd a végén kommunikációs gyakorlatokat végzünk. Tehát nyelvtörőket olvasunk fel. Ennek nem sok értelmét látom, mivel a mi iskolánkba van erre egy külön tanóra is, hetente egyszer. Óriási hangsúlyt fektetnek ugyanis a beszédre. Itt egyébként nem csak a magyart használjuk, sokszor szoktuk gyakorolni az angolt és a németet is. Újra és újra bemutatkozva egymásnak. 

A mai utolsó háromnegyed óránk is elkezdődik, melyet itt kell töltenünk. Utána természetesen mehetünk végre haza és otthon is agyalhatok a költözés témán. Azonban előtte végig kell ülnöm egy szinte mindig viccesnek mondható órát. Az ófőnk belép a termünkbe, körültekint, majd felkéri a takarítóbrigádot, hogy szedje össze a szemetet. Sóhajtva felállunk és az eldobált szalvéta, papír és alufólia darabbal, illetve a többi eldobált dologgal együtt a szemetes felé indulunk, ahová kihajítjuk őket, majd újra elfoglaljuk a helyünket. 

A tanóra lefolyása olyan, mint számítottam rá. Öt percig tart az Andris kioktatása, negyedórát beszélgetünk a költözésről és miután kiderül, hogy nincs semmi probléma az osztályba mehetünk tovább. A felolvasós gyakorlatokon hamar túlesünk, ezután jöhetnek a jelenetek, amiket - legnagyobb örömünkre - a fiúk elvállalnak. Állásinterjú a címe az előadásuknak. Benedek és Balázs két perc alatt végez is vele, miután Balázs megtudja a Beni nevét és, hogy a fiú fagylaltot szeretne árulni. Ezután jön a viccesebb rész, mikor Zsolt bácsival kell ugyanezt eljátszani.

Benedek kimegy az osztályteremből és belép.

- Jó napot kívánok!

- Jó napot! Nem volt kiírva az ajtóra, hogy kopogjon? 

- Ööö - Beni megfordul, kimegy, majd újra bejön. Ezúttal kopog is. 

- Jó napot kívánok! Nagy Benedek Elek vagyok! - a neve először furcsán és röhejesen hangozhat, de mi már megszoktuk.

- Jó napot! Teleki Zsolt - kezet fognak, majd a tanárunk helyet foglal és kérdéseket tesz fel, mikre Beni válaszol.

- Munkát szeretnék kapni - kezdi - láttam, hogy új fagyi árust keresnek.

- Jól látta. Hol dolgozott eddig? Miért akar eljönni onnan.

- Tavaly én egy parti cukrászdában dolgoztam, de nem bírtam a főnököt.

- Miért nem. Talán kikezdett a feleségével?

Erre természetesen az egész osztály felröhög, még a mellettem ülő Antónia is.

- Nem. Nem fizetett annyit, mint amennyit én keresni akartam.

- Miért mennyit fizetett.

- Keveset.

- De mégis mennyit?

- Keveset.

- Ez pénzben mennyit tesz?

- Hetven ezer forintot.

- És itt mennyit szeretne keresni.

- Mennyit?

Itt azt várjuk, majd azt feleli többet, azonban ez egyszer értelmesen válaszol . - 100-120 ezer forintot.

- És ért még valamihez?

- Ömmm....igen augusztus 18-án esküvőre kell mennem. Én leszek a tanú.

- Értette maga a kérdést? - erre Beni megrázza a fejét, mi pedig jóízűen nevetünk. Szükségünk van erre az órára. Mindenkinek jobb hangulatot varázsol. - Azt kérdeztem, ért e valamihez a fagylalt adagoláson kívül.

- Igen, el tudom készíteni a gyrost is.

- Arra itt nem lesz szükség, mint látja ez egy cukrászda. Valami mást esetleg?

- Tortákat is tudok sütni.

- Milyeneket?

- Például a - ennél a résznél ránk pillant, miközben a torta fajták nevein gondolkozik - dobostortát, meg oroszkrémest.
- Rendben. Mikor akar munkába állni?
- Januárban.
- Azt hittem nyári munkára jelentkezik.
- Igen, júniusban.
- Úgy már más. Három hétig próbaidőn lesz, utána pedig, majd meglátjuk. Viszont látásra!
Kezet fognak és a Benedek helyet foglal. Mi még mindig jól szórakozunk. Újra és újra végigpörgetem magamban ezt a beszélgetést és nem bírom abbahagyni a röhögést. Az idő elrepül, kicsöngetnek. Mi felkapjuk a táskánkat, majd hazafelé indulunk. Miközben a suli lépcsőjén sétálok le Antónia mellett, megkérdezem tőle, megnyugodott-e kicsit.
- Igen - feleli. - Kösz a segítséget. Egyébként igen, kicsit jobb.
- Örülök. Sokkal jobb ha mosolyogsz és hidd el kitalálunk valamit.
- Elhiszem. Szia - köszön el, hiszen közben leértünk a földszintre.
- Szia - kitárom magam előtt az ajtót és a szabadban is vagyok. Az utam ezúttal nem hosszabbítom meg, a rövidebbet választom és így rövid időn belül bent is vagyok a szobámba.
Miután megtanulok másnapra bekapcsolom a laptopom és kicsit böngészek a neten, majd miután kikapcsoltam a szerkezetet előkapom a könyvem és nekiállok olvasni.
Hét óra körül lemegyek. megvacsorázom a családdal, majd zuhanyzás és fogmosás után bebújok az ágyba. Hamarosan már az igazak álmát alszom. Ez nem is csoda, fárasztó napom volt.

Február 5.
Mikor felébredek furcsán jó a kedvem. Valószínűleg az is befolyásol, hogy beszűrődik a gyenge nap fénye a szobámba és ez mindig dob egy kicsit a hangulatomon. Másrészt örülök annak is, hogy már nem vagyok annyira kíváncsi rá ki hívott telefonon. Annak ellenére, hogy még eszembe jut néha nem idegesít.
Hamar elkészülök, egy sárga farmert húzok fel, fehér bagolymintás kötött pulcsival és lefutok a lépcsőn. Anya meg is jegyzi, hogy milyen vidám vagyok. Továbbra is csak mosolygok, miközben bekanalazom a tál csokis müzlit, majd mielőtt elindulnák az iskolába nyomok egy puszit anyu és Adolf arcára, majd kilépek az ajtón, a kertünkbe. Fél óra séta után érek oda a sulihoz.
Az aulában belebotlok valakibe. Számomra ez nem túl jó, de Márk örül neki. Vigyorog.
- Helló - köszönök unottan, bár legszívesebben elmennék mellette egy szó nélkül.
- Helló! - nálam azért jobban lelkesedik. - Rájöttél már ki volt?
- Ki ki volt? - a kérdésem természetesen nem értelmes, mint általában a hirtelen összerakottak. Nem értem mit akar ezzel.
- Úgy értem ki hívott?
- Nem érdekel ki volt - rántok egyet a vállamon, majd otthagyom. Semmit nem reagálok, pedig ekkor már tudom a választ az előbb feltett kérdésre. Persze nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy igaz, amit gondolok, de nagyon valószínű. És, hogy mi is jutott az eszembe? Szerintem Márk játszotta el velem ezt a hülye játékot. Ez a fiú hülye és még, majdnem be is ismerte nekem. Teljesen nyilvánvaló, mindig is az volt. Már csak az a kérdés, hogy ő ennyire idióta, hogy csak úgy az orromra köti vagy ezzel valamit el akart érni?

Mire a teremben már máson sem jár az eszem csak Márkon és telefonhívásokon. Tegnap még azt hittem nem érdekel, de ma rá kell döbbennem arra, hogy igen. Ez újra idegességgel tölt el. Leülök a helyemre és nem is figyelek a körülöttem zajló eseményekre. Tulajdonképpen nem történik semmi különös. Úgy tűnhet minden visszaterelődött a rendes mederbe és nincs semmi baj, azonban a hangulat más. Ezt a falbámulás közepette is érzékelem és jobban odafigyelek a többiekre. Körülnézek, hallgatom őket, de nem bírom kitalálni mégis mi lehet a probléma. Mi más? Mi változott meg?
Nem bírok rájönni, felállok és odasétálok a többiekhez, tőlük várom a választ. Nagy csalódásomra ők sem tudják megmondani nekem. Tehetetlenül nézünk körül. Ekkor kiabálást hallunk a folyosóról. Hamarosan már az is kivehető a szavakból, hogy valakik veszekednek. Kitti hangját hallom. Nem tudom miért, de aggódni kezdek, annak ellenére, hogy tegnap - meg előtte is - rosszban voltunk, beszólogattunk egymásnak. Az ajtó irányába indulok, egyszerre a többiekkel. Kilépünk a helyiségből és csak most jövök rá, ki is van még ott osztálytársunkon kívül. Baján Richárd. Csak látásból ismerem. Egy tizenkettedikes, akinek elég rossz híre van az iskolánkban. Most elég ijesztő, ahogy villámokat szóró szemekkel néz Kittire. A párbeszédet nem értem teljesen, hiszen ehhez az előzményekre is szükség lenne, annyit azonban értek, hogy ők épp most szakítottak. Jártak? Meglepő, én erről nem is tudtam.
Az egész helyzet kezd veszedelmesre fordulni. Ricsi felemeli a kezét és egy hatalmasat lekever Kittinek. A lánynak azonnal elerednek a könnyei, mi pedig csak lefagyva követjük az eseményeket. Balázs a fiú elé ugrik és hasonlóan nagy ütést mér az arcára. Az ő reakciója után szép lassan mindenki feleszmél és a többi fiú is megmutatja mit tud. Pár perc alatt verekedés keveredik a szócsatákból és mikor már azt hinném vége, már nem lehet rosszabb megjelenik egy tanár. 

3. bejegyzés

Február 3.
Reggel az öcsém, Adolf kelt fel. Csakúgy mint általában. Nagy nehezen kikászálódom a jó meleg, fonom puha ágyikómból és megmosom az arcom - csak, hogy kicsit éberebb legyek. Az elmúlt két hét az iskolában fárasztó volt. A tanárok dolgozatot halmoztak dolgozatra, ami meglepő, hiszen még csak most kezdődött a második félév. Fogalmam sincs miért kérnek tőlünk folyamatosan számon mindent. A lényeg az, hogy egész múlt és azelőtti hét végén hazaértem az iskolából és tanultam, majd ha volt egy kis időm olvastam, de ennyi. Miután magamra kapok egy fekete kötött cicanadrágot, egy sötét rózsaszín csíkos hosszított fazonú felsőt és egy fekete kardigánt már indulok is le a konyhába. Gyorsan megeszem az egyszerű reggelimet, ami pirítós és iszom hozzá egy pohár kakaót.
Tíz perc múlva már az iskolába vezető úton sétálok. Nem túl nagy élvezet. Mindent sár borít, a hó, ami nem rég esett elolvadt és csak a kosz maradt utána. Ráadásul még eső is esett, így minden lucskos. Utálom ezt az időjárást.
Hamarosan odaérek a suliba. A szokásosnál előbb érkezem, még nincsenek sokan a teremben. Nincs nagy nyüzsgés bent, mint általában. Egyszerűen az a pár ember, aki már megérkezett halkan beszélget egymással és ez picit engem is feldob. Jobb lesz a hangulatom. Kihúzok egy széket és odaülök a barátaim közé A gyerekek szépen lassan beszivárognak a terembe és egyszer csak arra eszmélek fel, hogy az egész társaság együtt van. A becsengetésig beszélgetünk és jól el vagyunk. Nem örülünk túlságosan a csengő hangjának, de tudomásul kell vennünk, hogy elkezdődött a tanóra és nekünk innentől kezdve a tanár szavaira kell figyelnünk. Ez nem sikerül teljes mértékben és a tanárnőt is kiakasztjuk - ami természetesen a fiúk érdeme. Ők mindig poénkodnak, bele-bele szólnak az épp vett anyagba és a felnőtt szavába vágnak - sokszor tiszteletlenül - mi többiek, pedig nevetünk. Most is ilyen jó hangulatban telik a fél nap. Márk ront el mindent. Már el is feledkeztem arról is, hogy létezik és most beállít. Az egyik szünetben jön át "meglátogatni az öccsét". Legalábbis ez a magyarázata. Ahelyett, hogy beszélgetne az öccsével vagy vele foglalkozna, engem idegesít. A hetekkel ezelőtt megtörtént eset miatt, hogy megcsörrent a telefonom órán. Nagyon élvezi, hogy ezzel piszkálni tud, azonban amikor megkérdezem tőle, hogy erről honnan tud kicsit zavarba jön, de egy teljesen logikus magyarázattal rukkol elő.
- Az öcsém mesélte.
Ez elő fordulhat, habár én egy kicsit kételkedem ebben, de nem szólok semmit. Ráhagyom Márkra és az elkövetkezendő pár percben mind a ketten csöndben maradunk, körülöttünk azonban nagy a hangzavar. Végül Márk feláll és egy egyszerű "helló"-val elköszön az osztálytól. A hangulatom egy kissé ettől a találkozástól rosszabb lesz, de nem annyira, hogy ne röhögjek az elkövetkező órákban a fiúk hülyeségein.

Délután három körül indulok haza, ahová hamar meg is érkezem. Az úton újra a bő egy héttel ezelőtt történt eseményeken töröm a fejem. Visszatér a már megszokott kérdés: Vajon ki hívott?
Most azonban nem hagy nyugodni - mint ahogy a múltkor. Otthon a telefonom nézegetem és ezen jár az agyam, azonban semmi. Nem visz rá a lélek, hogy én csörgessem meg a számot, de nem is akarom így feladni a kutatást. A végén nem is kell megtennem, ugyanis a telefonom elkezdi lejátszani az egyik kedvenc számom, ami történetesen a csengőhangom. Kis gondolkozás után felveszem.
- Haló? - szólok bele, de választ nem kapok. Letette.
A szám továbbra sem ismerős és ez a titokzatos hívás csak bonyolítja a dolgokat. Nyilván ismerem ezt a személyt, mert hát miért hívna egy olyan ember, aki nem tudja ki vagyok? Márkra gyanakszom, de aztán mégsem hiszek ebben. Pedig egész logikus.
Este tíz órakor végül lefekszem aludni, de nem jön álom a fejemre. Miért kell mindent felkavarnia ennek? Ez az utolsó gondolatom, mikor nagy nehezen elnyom a fáradság.

Február 4. 
Hat órakor kipattannak a szemeim. Nem tudom hogyan, mivel nem vagyok az a korán kelő típus és szinte mindig Adolf, a kisöcsém kelt fel. Most azonban nem érzem magam álmosnak. Simán felkelek. Felveszem az asztalról a telefonom. Egy darabig csak forgatom a kezemben. Végül azonban mégis megnyomom a hívás gombot. Nem érdekel, hogy korán van és ez a személy esetleg nincs fenn. Ha már hívogat vegye fel, amikor én teszem ezt. Ez nem történik meg. Ahogyan számíthattam is rá. Mérgesen vágom le a készüléket az íróasztalomra, mire felébred az öcsikém és átballag hozzám.
- Mit csinálsz? - kérdezi álmos hangon.
- Semmit - vágom rá rögtön, de tudom, hogy nem fog békén hagyni, ahhoz túl kíváncsi.
- Semmit nem csinálhatsz. Mi volt ez a hang? - egyre éberebb lesz és belép a szobámba. körülnéz. Percekig némán szemléli a terepet, majd világos lesz neki a dolog - valamelyest. - Miért bántod azt a szegény mobilt?
Felhúzom a szemöldököm, majdnem elnevetem magam. Ha viszont ezt megteszem a tesóm megsértődik, így tehát beharapom a számat és csak ki idő múltán szólalok meg. - Nem hiszem, hogy fájt neki.
Adolfnak látszólag ennyi is elég, megfordul és elhagyja a szobám. Valószínűleg anyát megy ébreszteni. Eközben én felöltözöm. Egy fekete farmert húzok fel egy ugyanilyen színű fehér mintás felsővel és egy sötétlila kardigánnal. Lábamra papucsot húzok, úgy megyek át a fürdőbe, ahol megmosom az arcom és a hajam is kifésülöm. Innen a konyhába veszem az irányt, itt elfogyasztom a reggelimet, ami ezúttal egy tál müzli.

Az osztályunkba mosolyogva lépek be - annak ellenére, hogy kicsit ideges vagyok. Mikor azonban megpillantom Antóniát azonnal elkomorulok.
- Mi történt? - intézem hozzá rögtön a kérdést. nem értem mi baja lehet. A szemei pirosak a sok sírástól és karikásak a kialvatlanság miatt, mikor felelni próbál újra elerednek a könnyei. - Nyugalom.
Megölelem és a hátát simogatom, nem tudom mi van vele és ettől csak dühösebb leszek. Felemelem a fejem és Liára nézek, válaszra várok. remélem, hogy ő meg is tudja adni. Csalódnom kell, ő is csak értetlenül bámul vissza rám. Pont úgy, ahogyan a többiek. Antónia végül - nagy nehezen - összeszedi magát.
- Elköltözünk - nyögi ki. Erre mindenki megdermed. A hangzavar nem volt elég nagy ahhoz, hogy ezt csak mi értsük. Akik a teremben tartózkodnak mind tudják és nem fogadják túl jól. Nekem is össze kell szednem magam ahhoz, hogy reagálni tudjak és ami ekkor elhagyja a számat sem egy értelmes mondat, csupán egy szó.
- Mi?
Nem bírom felfogni. Az egész értelmetlen. Mégis miért mennének el innen? Két éves kora óta ebben a városban lakik, az itt élő gyerekekkel nőtt fel, velünk. Mi kényszerítheti a családját a költözésre? Erre most nem kaphatok választ. Időközben ugyanis becsöngettek. Nem is hallottuk, pedig elég hangos ahhoz, hogy mindenki értesüljön az óra kezdetéről ezen a folyosón. A tanár lép be az osztályterembe és ő hívja fel a figyelmünket erre. Mindenki a helyére vonul és az óra végéig csendesen ül a helyén. Éppen csak odafigyel az óra anyagára.

2. bejegyzés

Miss Shulman

  Január 21..

Az óra kezdetéig nem szólalok meg többet. Miss Shulman - az angol-nyelv tanár - belép a teremben és elkezdi tartani az angol óránkat. Mosolyogva, nem is foglalkozva az osztály hangulatával. Az jó Miss Shulmanban, hogy fiatal, vicces és félig maga is brit. A kiejtése tökéletes és nagyon szépen beszéli az anya - ha úgy jobban tetszik apa - nyelvét.

Végigülöm ugyan az órámat és tekintetemmel követem a tanárnőt, miközben lépked ide-oda a tanteremben, de agyban tartózkodás mellett Vagyok Ott. Csák nézek ki a fejemből és mikor felszólítanak nem tudok semmit sem mondani.

Mikor végre kicsöngetnek felállok, lekapom a kabátom a fogasról, belebújok, Majd leszaladok AZ udvarra. Szükségem van Friss levegőre. A pálya szélére húzódom és bámulom, az épületből lassan kiszivárgó diákokat. Azalatt az idő alatt, míg egy helyben állva fagyoskodom, Semmi tartózkodás mellett történik. Nem pillantom meg Markot, amitől kissé lenyugszom és már sokkal jobban figyelek a következő óráimon. Magyar órára Márk feledésbe is merül és én felszabadultan nevetek Andris hülyeségén.

- András állj fel és kérdezd meg a Viktortól fáj-e a még füle - a tanárunkon tisztán látszik, hogy ezt nem gondolja komolyan, azonban Andris ezt veszi észre. Feláll és az ajtó felé indul, ki nyitja azt, majd már a folyosón is van. Mindenki a fejét fogva röhög - még a tanárnő is. Andris meglepettnek tűnik. Visszalép a terembe. Dris  az asztal mellett terem, de Ildi néni a másik oldalra fordítja a fejét - várja, hogy a fiú, majd oda megy. Andris meg is teszi, azonban a tanárnő a tanárnő most jobbra néz. Ezen persze csak még jobban nevetünk. Ezt párszor még eljátsszák, míg végül beszélni tudnak egymással.

- Szünetben a másik osztályban jártam és a Viktor azt hitte süket vagyok. Pedig én még nem vagyok süket, még . Észre sem vette, hogy kicsúszott pár csúnya szó a száján. Kapott egy taslit és azóta is piros a füle - meséli el a történetet a tanárnő.

Mi még mindig jól szórakozunk és ez a hangulat meg is marad a kicsöngetésig. Tulajdonképpen innentől elkezdve a napom - legalábbis amit a suliban töltök - jól telik.

Délután három óra körül indulok el haza. A dombról hamar leérek, igaz a hosszabb utat választom, hiszen ilyenkor szépen el tudok merülni a gondolataimban. Ezt ismét sikerül elérnem. Körülbelül negyed órája sétálok, mikor véletlenül nekiütközök valakinek, aki épp a másik utcából fordul ki. Elmotyogok egy bocsánatot és csak ezután pillantok fel. Nem kicsit lepődök meg, ugyanis akinek - már másodszor - nekimentem az nem más, mint Márk. Veszek egy nagy levegőt és próbálok nem is foglalkozni vele, megyek tovább, illetve csak mennék. Márk elkapja a karom és visszaránt  az úton.

- Nem úszod meg ennyivel! - úgy látszik Ez a fiú nem képes mást mondani, folyamatosan képes ismételgetni ezt a szöveget.

- Oké, de ezt már tegnap is említetted. Mégis mit akarsz? - Nézek kihívóan a szemébe. Nem szólal meg csak farkasszemet néz velem.Akármennyire is próbálom állni a tekintetét, a végén mégis én fordítom el a fejem. - Elengednél?

Márk csak oldalra billenti a fejét, félmosolyra húzza a száját, miközben egy helyben álldogál. Barna bakancsot visel, fekete koptatott farmerrel és vékonynak tűnő bőrdzsekivel. Sötétszőke haja - mint mindig - kesze-kuszán áll. Érdekesen nézhetünk ki az út szélén, így kettesben egymásra meredve, meg sem szólalva - bár ezt nem hallja, aki elhajt mellettünk kocsival. Pár percig elbambulok és mikor magamhoz térek elkezdem rángatni a karomat, de mindhiába szorítása nem lazul. Felsóhajtok és inkább könyörgő hangnemre váltok.

- Légyszíves Engedj el! Szeretnék Gyorsan hazaérni - jelentem ki. Markot láthatóan kibillentettem a nagy elmélkedéséből ugyanis a fejét rázza, hogy kissé magához térjen. Most szólal meg másodszor, mióta összetalálkoztunk.

- Máskor ne gyere nekem, különben ... - Hangja fenyegetően is hathatna, de nekem inkább úgy hangzik, mintha viccelődne.

- Különben mi lesz? - húzom fel a szemöldököm. 

- Majd megtudod - vigyorodik el, majd elereszti a csuklóm, hátat fordít nekem és otthagy. Egy ideig még döbbenten tekintek utána, de aztán én is elindulok az úti célom felé, ahová, így már akadály nélkül hamar meg is érkezem. 

Este lefekvés előtt még gyorsan kezembe veszem az éppen aktuális olvasmányom és ezzel elvagyok egy  jó darabig - egészen pontosan negyed tizenegyig. Mikor az órámra pillantok meglepődve látom, hogy jócskán eltelt az idő.Gyorsan lekapcsolom a lámpát és nem sok idő kell ahhoz sem, hogy álomba szenderüljek.

Január 22..

Ma reggel, mikor kinézek az ablakon azt látom, hogy szakad a hó. Már az egész kertünket, a járdát az utcát és mindent beborít a fehér takaró. Olyan békés ilyenkor minden, de a szemem bántja ez a szín, hiszen annyira vakító, ahogy a nap gyenge sugarai, amik épp csak próbálkoznak, megcsillannak rajta.

Visszahúzom a függönyt, megfordulok, majd a fürdő felé veszem az irányt, ahol gyorsan megmosakszom és a szobámban gyorsan fel öltözöm. A konyhában már anya vár a reggelimmel és az öcsémmel együtt. Hamar elfogyasztom a lekváros kiflimet, ezután elköszönök és elindulok az iskolába. A havat még nem dobálták el sehonnan - ahhoz egy kicsit még korán van -, így a friss ropogós hóban lépdelhetek végig a suli irányába.

Fél Óra elteltével odaérek, az ajtó előtt letopogom a havat a cipőmről, majd kitárom magam előtt a nagy kétszárnyú ajtót. Belépek az épületbe és az első emelet felé veszem az irányt.
- Sziasztok! - Köszönök a termünkbe érve, táskámat a helyemre dobom, kibújok a kabátomból, majd azt az osztály végében lévő kabáttartóra akasztom. Most - szokásommal ellentétben - nem ülök oda a lányok Melle csevegni, hanem a kényelmetlen faszékre huppanva előkapom a könyveimet és buzgón nekiállok tanulni. Ritkán esik meg velem, hogy nem igazán készülök másnapra, de tegnap pont ez történt, ami a mai matematikadolgozat miatt nem túl jó, mert ebből a tárgyból sosem voltam igazán jó és a mostani anyagrész t még mindig nem értettem meg teljesen, de mindegy nekiállok átnézegetni.
Hamar becsöngetnek. Az első óra elkezdődik, így félre kell, hogy rakjam a felszerelést és teljes mértékben arra kell koncentrálnom, amit a tanár mond.
Az iskolában töltött idő lassan telik le és én még mindig csak a harmadik órán üldögélek, kis híján el is alszom, amikor megszólal az egyik kedvenc számom. A kelleténél több időbe telik, míg ráeszmélek arra, hogy bizony az én telefonom csörög. Ijedten kapok a zsebemhez, azonban a készülék - mivel iskolában vagyunk - nem ott van. Kihúzom a táskámból a mobilom és kinyomom, majd odanyújtom a tanárunknak, aki mérgesen néz rám. 
- Ezt nem vártam volna magától! - hangja nyugodt marad, de a szeme villámokat szór. Tisztában vagyok vele, hogy ezentúl méltón fog velem bánni. Holnaptól elkezdve akármit teszek az csak rossz lehet neki. Lehajtott fejjel ülök és nem szólok egy szót sem. - Úgy van. Maradjon csak csöndben!
A tanárnő visszamegy az asztalához, amire levágja az én drága telefonomat és folytatja tovább az órát, amelynek a további részében meghúzom magamat. Csakúgy mint eddig vagy talán egy kicsivel még lejjebb csusszanok a székemen.

Már alig várom, hogy kicsöngessenek az utolsó tanóráról, visszakérhessem a mobilom és mehessek haza. Fogalmam sincs ki hívott és fúrja az oldalam a kíváncsiság. Miután visszaszerzem gyorsan megnézem, de a szám ismeretlen, így sajnos nem jutok előrébb. Egész hazaúton, sőt még otthon leckeírás közben és este is ezen agyalok, de fogalmam sincs ki lehetett az. Többször átnézem a telefonszámot, de nem mondd semmit, így folyamatosan ezt kérdezgetem magamban: Vajon ki volt?

1. bejegyzés

Január 20.

MOSOLYOGVA LÉPEK BE AZ OSZTÁLYTEREMBE. Még alig vannak bent, hiszen pár perce múlt csak fél nyolc. Annak ellenére, hogy hétfő van én fitt vagyok. A nap süt és az idő sem olyan hideg, pedig már igencsak a tél közepén járunk. Levetem a kabátom és a fogasra akasztom azt, majd lehuppanok a székemre, előpakolom a táskámból a könyveimet, majd odasétálok a másik padnál beszélgető barátnőimhez. Elcsevegek velük néhány alap dologról ( mi történt a hétvégén, mennyire fáradtak - ők nyavalyogtak, nem én) és így hamar el is telik az idő, már csak akkor kapjuk fel a fejünket, mikor a matematika tanárnő becsukja maga mögött az ajtót és megkér minket, foglaljunk helyet. A tanóra el is kezdődik. Kissé el is fáradok a végére, elvégre mégis csak számolni kellett és én ezeket sosem szerettem. Óra végén aztán lassan elpakolódunk és a hátunkra kapjuk a táskát. Készülődünk a következő órára, ami Kémia lesz. Fent a harmadik emeleten. Az utat felfelé ismét végig dumcsizással töltjük, most a témánk az iskolánkba járó diákok, akiket mindig ki lehet beszélni. Természetesen néhány fiú is beszédtémánk részévé válik. Hogy áll a hajuk, milyen fáradtnak tűnnek... ilyen és ilyesfajta kérdések merülnek fel bennünk, miközben már megint megszólal a csengő hangja. A kémia teremben a mára már jól megszokott szag csapja meg az orrunkat. Ahogy összekeverednek a vegyszerek egy-egy kísérlet során. Néhánynak egészen csípi is a szemünket és pártól néha még rosszul is leszek, de természetesen ez hamar elmúlik. Azon elmélkedem épp, hogy mégis mivel kísérletezhettek az előttünk lévő órán, mikor tanárunk hangja szakítja félbe azt. Xenon Tünde. A kémiatanárunk, tökéletesen illik a vezetéknevéhez a tantárgy, amelyet tanít. Látszólag szereti is, hiszen általában élvezettel magyarázza el a tananyagot és nem ledarálja azt. Én élvezettel hallgatom, hiszen egyik kedvenc tantárgyaim közé tartozik. Így tehát hamar letelik az a háromnegyed óra, amennyi ideig ez tart és újra a diákok sodrásában találom magam a lépcsőn lefelé. Még mindig jókedvű vagyok és ezt egész nap meg is őrzöm. Akkor sem vesztek semmit belőle, mikor véletlenül nekimegyek Márknak. Ő Dávid testvére és a suli szívtiprója.
- Bocs - nem is foglalkoznék ezzel többet, mert végül is csak beleütköztem az ajtó előtt várakozó srácba, de Márk mégsem gondolja azt, hogy csak simán elenged maga mellett. Megrántja a karomat, ezzel visszarántva engem.
- Azt hiszed ennyivel megúszod? - villantja rám azt a mosolyát, amitől elolvadnak a csajok. Mindenki más, de én nem. Mégis, hogy képzeli, hogy nem elég neki csak egy sima, egyszerű bocsánatkérés? Különben is, mit akar ezen kívül?
- Bocsánatot kérek, hogy neked mentem, teljesen véletlenül, miközben kiléptem az ajtón. Ez megfelel? - húzom fel a szemöldököm és a válaszát meg sem árva lépnék is le onnan, de ő még mindig szorítja a csuklómat. Lenézek a fogságban lévő jobb kezemre, majd felpillantok rá. - Lennél szíves?
Fejrázást kapok válaszul azonban ekkor megjelenik a megmentőm, Dávid, aki mérgesen néz bátyjára, majd megkéri őt arra, hogy hagyjon békén engem. Márk végül felsóhajt és elenged, de továbbra is az utamban áll. Mérgesen fújtatok:
- Most meg miért csinálod ezt? Hagyj békén! - teljesen kiakadok és meglököm a mellkasát, de ez nem segít.- Lennél szíves arrébb állni?
Márk már épp nyitná a száját, mikor Dávid elrántja az útból. Végre elindulhatok. Végigmegyek a folyosón, le a lépcsőn és máris kint találom magam a szabadban. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, örülök, hogy végre-valahára elindulhatok haza.  Hamar elérek a házunkig, hiszen nap, mint nap megteszem ezt az utat, így gyorsan sétálok. Kulcsomat elfordítom a zárban, előttem feltárul a bejárati ajtó, én pedig boldogan lépek be rajta. Cipőm és kabátom az előtérben hagyom és a konyhába megyek, ahol megmelegítem magamnak az aznapi ételt, majd miután megebédeltem a szobámban gyorsan megírom a házit és tanulok holnapra. Boldogan sóhajtok fel, mikor végre minden megvan és a rózsaszín órámra lesek, ami az ajtóm fölött lóg a falon. Még két óra egyedül, hiszen anyu csak hat és hét óra között jön meg.
A konyhába lépek és a vízforralóban forralok vizet teának. Erdei-gyümölcsöset készítek. Ez a kedvencem, majd a szobámba érve az ágyamra dobom magam és bekapcsolom a laptopom. Felmegyek Facebookra, megnézem miket írtak ki az ismerőseim, milyen képeket töltöttek fel, stb.
Pár perc alatt megunom, hiszen én nem vagyok olyan ember, aki mindent megoszt az emberekkel. Nem akarom, hogy mindenki tudja mi történik velem! Szerintem hülyeség mindent így kiteregetni. Na mindegy, vannak osztálytársaim, barátaim akik ezt teszik és az ő döntésük.
Néhány dologra még rákeresek a neten, majd miután már csak nézegetem a képernyőt inkább kinyomom a gépet és felkapom az asztalomon lévő könyvet. A Hűvösvölgyi Sulit , ami mostanság a barátnőim nagy kedvence. Elég érdekesnek bizonyul ahhoz, hogy csak akkor rakjam le, mikor anya kopog a szobám ajtaján, hogy megérkezett. Mosolyogva pattanok fel és egy puszit nyomok anya arcára. Kivonulunk a nappaliba és megvitatjuk a mai napunkat. Természetesen vele sem történt semmi különös. Csak a szokásos monoton hétköznapok...
Hét óra körül apu is belép az ajtón, aki hazahozta magával a hétéves kisöcsémet is a mamáéktól. Szegény elkapott valami betegséget, így nem mehet iskolába. Na igen, ő talán nem is bánkódik annyira miatta. Végre itthon van a család - na jó nem a teljes család, hiszen nővérem nincs itt, de ő egyébként is csak néha jár haza - és leülhetünk vacsorázni, ami nem megy olyan egyszerűen nálunk, főleg Adolf miatt, aki mindig kitalál valamit, hogy bent fogyaszthassa el az ételt a nappaliban, miközben kedvenc sorozatát nézheti a tévében. Tipikus. Az indoka most épp a vírus, ami sikeresen ledönti a lábáról.
- Anya! Rosszul vagyok - nyöszörög és a hasára teszi a kezét, csak a hitelesség kedvéért. Most is nyer ezzel az ürüggyel, tehát örülhet. Én, mint mindig az étkezőben eszek és jókedvűen hallgatom szüleim beszélgetését. Ők úgy fecsegnek, mintha ott sem lennék, de nem igazán zavar. Ilyenkor mindig a gondolataimba merülök és tulajdonképpen én sem hallom a beszédüket vagy csak nem értem meg, hiszen csak halk zümmögés a beszédük számomra.

 Január 21.
Reggel az öcsém ébreszt, méghozzá azzal, hogy az ágyamon ugrál. Elég jó formában van ahhoz képest, hogy beteg! Megpróbálom figyelmen kívül hagyni és a másik oldalamra fordulok.
- Reggel van! Fel kell kelned! Iskola! - üvölt bele a fülembe. A fejemre húzom a takarót. - Kelj már fel! Menned kell a suliba!
Lerántja rólam a takarót és továbbra is hangosabban beszél a kelleténél. - Maradj csöndben... - nyögöm ki, miközben szemeimet nyitogatom.
Körülbelül öt perc szükséges ahhoz, hogy tényleg magamhoz térjek és végre fel is tudjak kelni az ágyamból. Adolf szerencsére már elhagyta a szobámat, valószínűleg a konyhában van és épp a reggelijét fogyasztja el. A fürdőszobába veszem az irányt, ahol megmosom az arcom, hogy egy kicsit éberebb leszek, majd visszamegyek az én kis birodalmamba és felöltözöm. Miután ezzel is teljesen elkészültem a konyhába sétálok, ahol - ahogy sejtettem - a többi családtagom is tartózkodik. Megcsinálom magamnak a reggelit ( nutellás kifli), amit aztán pár perc alatt el is pusztítok, majd összekapom magam és egy puszit nyomok anya arcára - az öcsém most nem kap mert még mindig a betegségében "szenved" - aztán elindulok az iskolába, a már jól ismert úton. Természetesen gyalog. Nem túl izgalmas lesétálni két kilométert reggel, de hát ez van, én már csak ilyen sportos vagyok.
Végül is most sem telik bele sok időbe, hogy odaérjek a sulinkhoz, ami egy új építésű épület. Mikor én még általánosba jártam akkor készült el teljesen. Addig egy másik helyre jártak a diákok. Egy háború előtt épült régi és életveszélyessé nyilvánított házba. Ez a mostani iskola nagyon szép, modern stílusúra álmodták meg. Alapterülete nem túl nagy, ezért inkább magasra csinálták, ugyanis öt szintes, tartozik hozzá egy udvar is, amin egy foci- és egy kosárpálya foglal helyet, amit apró füves terület szegélyez.
Most végigsétálok a fő ajtóig vezető aszfalttal borított járdán és belépek az előtérbe, amiből jobbra egy folyosó indul, felfelé pedig lépcső vezet. Én az első emeletre indulok, ahol a mi termünk is helyet foglal. Nemsokára már ott is termek az osztályban, ahol a többiek - akik eddig megérkeztek - beszélgetnek, nevetgélnek és labdával dobálóznak. Az utóbbiak természetesen a fiúk, akik mindig megszegik a szabályokat. Már meg sem lepődöm ezen, hiszen minden alkalommal ez van, ha pedig egy tanár jönne elteszik vagy éppen mindenkit belemártanak. Néha nagyon tudok rájuk haragudni emiatt, de hát mit tehetnénk?
Miközben levetem a vastag télikabátom engem is majdnem eltalál egyszer a teniszlabda, ami fogalmam sincs honnan szedtek. Mérgesen nézek rájuk, de ezzel annyira nem törődnek és én is hamar megnyugszom, mikor odamegyek Liáékhoz és hamar belemerülünk a beszélgetésbe.
- Na szia! Láttam tegnap összetűzésbe kerültél Márkkal - veti fel egyszer csak Dóri, mire én megrázom a fejem. Ki akarom verni a fejemből azt a hülyeséget. Még mindig nem sikerült megértenem a viselkedését, habár ő Fenyvesi Márk úgyhogy nem maradtam le nagyon. Ezt a fiút ugyanis nem hiszem hogy sokan megérik...
- Hát igen...valami olyasmi - sóhajtok fel.
- Hogy érted, hogy valami olyasmi. Nem hallottam miről is veszekedtetek, de...
- Nem veszekedtünk mi semmiről, csupán arról volt szó, hogy nekimentem ennek a nagy bunkónak - most sem értem mit keresett az ajtóban - és nem engedett el. Valami olyasmit mondott, hogy "azt hiszed ennyivel megúszod?", mikor egy boccsal el akartam intézni. Szerencsére hamarosan jött Dávid és elmentek. Ennyi - és én ezzel le is zárnám a témát, de a többiek nem így gondolják. Továbbra is Márk marad a téma.
- Annyira helyes és olyan...mi is a legmegfelelőbb szó a viselkedésére? - mosolyog Lia.
- Bunkó - motyogom.
- Csak azért mondod mert tetszik neked... - néz össze Dóri Liával. Én hevesen megrázom a fejem, ők pedig még nagyobb mosolyra húzzák a szájuk. Oppsz...lehet, hogy ezt nem kellett volna. - De, de...ha nem így lenne nem ellenkeznél ennyire...
Hangosan kifújom a levegőt. - Nézzétek én ki nem állhatom Márkot. Egy nagy seggfej, aki már kiskorunkban is mindig kiszúrt velünk. Nem emlékeztek? Általánosban is folyamatosan szívatott. Holott csak két évvel idősebb nálunk - sorolom fel az érveket, hangom talán kicsivel hangosabb, mint a normál beszéd. Na, jó...azt hiszem már majdnem kiabáltam. Körülöttünk gyanús csend van. Andrisék is befejezték a játékot és ők is állnak egy helyben. Mintha megfagytak volna.
- Most szobrosat játszunk? - kérdezem tőlük reménykedve, hogy nem azért viselkednek ilyen furán, mert bejött egy tanár. Továbbra sem csinálnak semmit. A lányokra néznek, akik rám vagyis inkább a hátam mögé lesnek. Mintha megijedtek volna. Jól van, gondolom, majd mivel már kíváncsi vagyok ki áll mögöttem. Megfordulok.
Talán a ... tanárnőre számítok, de nem ő van ott, hanem Márk. Most komolyan? Ez tisztára olyan, mint valami romantikus filmben, ahol a lány mindennek elmondja a fiút, aki megsértődik, de majd a végén összejönnek.
Feltápászkodok a székből és farkasszemet nézek vele. Nem akarom, de mégis én kapom el először a tekintetem. Megszólalok. - Mindent hallottál, ugye?
Hangom közönyös, ő pedig bólint.
- Mondhatnám azt, hogy nem úgy gondoltam, de... nem szeretnék hazudni. Tudod az olyan csúnya dolog, meg hát így legalább tudod mit gondolok. Remélem ezentúl békén hagysz! - lehetséges, hogy annak az utolsó mondatnak nem szabadott volna kicsúsznia a számon, de most már nem szívhatom vissza.
- Azt lesheted! - ennyi volt a válasza és már ki is viharzik az ajtón.
Az osztálytársaim meglepődötten néznek rám, de én csak megrántom a vállam és dühösen odavágom nekik:
- Most meg mit néztek?