16. bejegyzés

babák

Április 14.
Korrepetálás! Komolyan mondom, aki kitalálta ezt, hogy a gyerekek segítsenek egymásnak, az nem normális! Alapból nem is nekünk kéne arról gondoskodni, hogy az iskolatársainknak jobbak legyenek a jegyei! Ez a tanárok feladata, általános iskolában tökéletesen megoldották, bezzeg most! Fogalmam sincs miért pont engem választottak erre a feladatra, hiszen nem is egy évfolyamba tartozunk. Márk egyel felettem jár és még én segítsek neki? Nem is értem. Addig oké, hogy "kiemelkedő vagyok" néhány tantárgyból, de ez nem elég. Ahhoz, hogy Márk tanuljon is tőlem nekem is tudnom kéne az anyagot. Ez nekem nem megy. 

Az osztályterembe visszaérve a lányok azonnal letámadnak: - Mi történt? miről volt szó?

- Semmi fontosról - legyintek. Nem szeretnék magyarázkodni, csak senki ne tudja meg, mi történt az irodában! Barátnőim azonban nem képesek annyiban hagyni. Jönnek utánam és tovább szimatolnak.

- Nem, nem, nem. Semmi. Értsétek már meg! - húzom fel magam. A lányok nem értenek a szép szóból. 

- Nem értem mi ezen a nagy titok. Csak nem kirúgtak?

- Dehogy! Ne is jusson eszedbe ekkora marhaság! Egyszerűen nem tartozik rátok és kész! Légy szíves értsétek végre meg!

Sóhajtva ugyan, de végre magamra hagynak. Becsengetnek és mindenki a helyére áll  

- illetve majdnem mindenki. Várjuk a tanárnő bejövetelét a termünkbe. Irodalom következik, ami egyet jelent a feleléssel. Nekem nem akkora gond felmondani az éppen aktuális verset, de a fiúk és néhány lány már most rettegnek. Így jár, aki nem tanulja meg!

A pedagógus belép a terembe és az osztály szemrevételezése után, rám pillant. Odahív magához. Engedelmeskedem a kérésének és odalépek a tanári asztal mellé. Elém tol egy köteg papírt. Ezek azok a feladatok, melyeket Márknak tudnia kell.

Lepillantok a lapra és meglepetten konstatálom, hogy régi dolgozatokat fogok a kezembe. Néhány oldalon szövegértési feladatok, máshol kinyomtatott versek. Vázlatok, elemzés, jellemzés, fogalmazások írására gyakorló feladatok. Rájövök, hogy nekem tulajdonképpen a fejébe kell vernem ezeket a dolgokat, nem korrepetálni. Meg kell neki tanítanom, mert ebből a srácból nem nézem ki, hogy tudja az alapokat.

- Én nem... - kezdeném, de aztán észbe kapok. Nem közölhetem a magyartanárommal, hogy nem akarom ezt az egészet, holott semmi kedvem hozzá. - Jól van. 

- Menj át Márkhoz, beszéljétek meg vele az időpontot - utasít.

- De miért pont óra közben? Nem jó, majd utána...?

- Nem. Először természetesen elszavalod nekem  a verset és utána mehetsz. 

Megadóan sóhajtok és visszamasírozok a helyemre eldugom a papírokat a táskám mélyébe, ahol senki sem találhat rá. Feltápászkodom a székemről, belekezdek a versbe és miután hibátlanul elmondtam elhagyom a helyiséget. Végigszaladok a folyosón. Nem áll szándékomba azonnal Márkhoz rohanni. Ha már úgyis elengedtek mással is eltölthetem az időmet. Remélem senki sem szerez róla tudomást.

Lefelé a lépcsőn szerencsére nem futok össze senkivel. Kimegyek a hátsó ajtón és helyet foglalok az egyik padon, melyet fák takarnak el. Egy ideig csendben maradok és a gondolataimba mélyedve elbambulok, de tíz perc elteltével gyerekkacagásra leszek figyelmes. Kilesek az elém hajló zöld levelek közül és kisbabákat pillantok meg, amint épp a fűbe ülteti le az anyukájuk őket. Hat gyermek ül a gyepen. Nem tudom miért éppen ide hozzák a kölyköket, szegények ilyen korán megpillanthatják a gimnáziumot. Egyébként körbe van kerítve az épület és szerintem nem is jöhetnének be idegenek. Ez is elgondolkodtat. Öt perccel később meg is kapom a választ, miért ide jöttek a szülők a csemetéikkel. Egyik tanárnő közeledik feléjük, visszahúzódom rejtekembe. Mikor odaér az embercsoporthoz mosolyogva köszönti őket és az egyik nőt meg is öleli - a testvére, esik le hirtelen - aztán leguggol a picurokhoz és őket is köszönti. Teljesen hivatalos hangnemben. Kiderül, hogy azért jöttek ide, hogy itt találkozzanak. Végülis a környezet megfelelő, a fű zöld, a levegő tiszta és van árnyék is, így a tavaszi napsütés nem éri a babák érzékeny bőrét. A csapat egy kicsit még beszélget, már alig várom, hogy elmenjenek és visszaszökhessek. Akkor szólok Márknak. A percek egyre csak telnek, hamarosan megszólal a csengő, a diákok kiözönlenek ide és én még nem szóltam a fiúnak. Kezdem egyre rosszabb ötletnek érzeni ezt a kis lógást. A fogamat csikorgatom és imádkozom, hogy menjenek el, járják csak be a város. Az egyik csecsemő elindul felém a fűben. Mászik, lábait gyorsan rakja egymás mellé. Csak ne érjen el ide, mert akkor valamelyik nőszemély feláll, idejön a gyerekéért és meglát. Akkor nekem végem. A csöppség figyelmét szerencsére felkelti egy faág, mely az útjába akadt. Anyja érte jön és végre-valahára elindulnak. Amikor eltűnnek a látóteremből gyorsan felpattanok és az épületbe szaladok. Lihegve érek a 11.a osztály ajtaja elé, bekopogok, majd benyitok. 

- Márkot keresem - fordulok a tanár felé. - Beszélnem kell vele. 

Gondolkodtam rajta, hogy mit mondjak, hogy kérjem ki az osztályból. Szeretnék vele beszélni, vagy esetleg beszélni akarok vele, de ezek nem lennének igazak. Tehát marad az, hogy kell, kötelező vele beszélnem. 

Pár perc múlva kettesben állunk a falra függesztett képek alatt. Márk kérdőn pillant rám. Meg kellene beszélnünk a találkozónk időpontját. Mégsem ezt a kérdést eszem fel neki, hanem a következőt:

- Miért javasoltad, hogy én segítsek neked a tanulásban? 

15. bejegyzés

Április 14.
Bajban vagy. Bajban vagy. De igen bajban vagy - cseng a fülemben a mondat, ami nemrégiben elhagyta Márk száját. Miután ez megtörtént rögtön eltűnt a teremből, így még mindig titok maradt számomra, hogy miért. Ennek semmi értelme, hiszen nem csináltam semmit. Legalábbis semmi olyasmit, ami miatt esetleg megbüntetnének. Egyáltalán miért mond ilyeneket? Nem bírom felfogni.
Becsöngetnek és én engedelmesen helyet foglalok a kényelmetlen faszékemen, kezem a padomra támasztom és kihúzom magam. Várom, hogy a tanár betipegjen a terembe és fel állítson minket.
Szokás szerint köszönünk, majd újra visszaülünk a helyünkre, kinyitom a tankönyvet, aztán a tanárnőre koncentrálok, amint éppen a tábla előtt állva magyaráz és néha kulcsszavakat firkant a zöld fára. Folyamatosan beszél és beszél, míg végül már unalmassá válik számunkra ez a sok rizsa, ezért elkalandozunk. Teljesen más világban járok, mikor hirtelen kirángatnak onnan. Az egyik "főnökünk" épp az ajtó mellett áll, egy másik személy társaságában, aki megzavarta a tanórát. Márk. Zsebre vágott kezekkel támaszkodik az asztalnak.
Teleszívom a tüdőm levegővel és szép lassan kifújom. Ideges vagyok, a jelenléte teszi. Az utóbbi időben, annak ellenére, hogy ritkán beszéltünk nagyon furcsán viselkedett velem. Sokszor kaptam azon, hogy bámul rám és közben a füzetébe írogat. Én is hasonlóan cselekedtem, csupán a kockás füzetet hagytam ki ebből az egészből.
- Lizandra! Gyere ide, azonnal! - hallom a tanárnő feszült hangját. Úgy teszek, ahogy kívánja. Pár másodperc múlva ott feszítek mellettük és várok.
- Mit szeretne tőlem, tanárnő? - kérdezem, miközben Márkra esik a pillantásom, gyanúsan méregetem. - tudtommal semmit nem követtem el.
- Menjen az igazgatói irodába. Márk elkíséri! - Az ajtó felé int és kitessékel minket a tanteremből. Bevágja utánunk az ajtót és én teljesen egyedül maradok Márkkal a kihalt folyosón.
- Na, jó. Mit akarsz? - fordulok a fiú felé, hangom csupán suttogás, hiszen nem szeretném, ha a vékony falakon keresztül bárki is tanúja lehetne a beszélgetésünknek.
- Csak beszélgetni szerettem volna veled és erre jó indokot találtam - von vállat lazán, miközben az iroda felé igyekszünk.
- Ugye nem kell komolyan bemennem oda?
- De. Be kell. Miért találtam volna ki ilyen hülyeséget?
- Nem tudom.
Kinyitja előttem a terem bejáratát és betuszkol rajta. A kis helyiség otthonosan van berendezve. A fehér falakat színes képek és oklevelek, kitüntetések borítják. Az igazgatónő asztalán papírokat találhatunk, szerteszét. Néhány a földre pottyant, ezekkel nem foglalkozott sokat. Azt hinné az ember, egy olyan összeszedett nő, mint az iskolánk igazgatója nem lehet ennyire rendetlen, pedig ez nem igaz. A nő még nem tartózkodik az irodájában. Minden bizonnyal valami fontos ügyet intéz éppen, csak pár perccel később érkezik meg.
- Óh, már itt is vagytok? Üljetek csak le! - Közben ő is ezt teszi. Látszólag zavarban van, kapkodva rakosgatja stócokba a lapokat. - Elnézést a rendetlenségért.
Furcsállom, hogy ő kér bocsánatot, a diákjaitól. Valahogy furcsán hangzik, na mindegy.
- Ugyan, igazgatónő. Látná a szobámat - röhög fel Márk. Semmi udvariaskodás, az igazgatónő jelzőn kívül semmi nem volt illedelmes és ez a nevetés. Tiszteletlenség! Turócz igazgatónő azonban nem akad fenn ezen, megkezdi mondanivalóját.
- Siralmas jegyeid vannak mostanság - fordul Márk felé. - és ezen nem segít, hogy az apád tanár. Nem kivételezünk! Lizandra viszont jeles tanuló. A legtöbb tantárgyból jól teljesít, sőt néhányból nagyon is kiemelkedő.
 - Azért annyira nem....
- Óh, nem szerénykedj, okos vagy! Márkra ráfér a segítség. Kérdeztük tőle kivel tanulna szívese, a te nevedet említette.
Ó, szóval neki is benne van a keze a dologban, ezt még megbánja!
- Úgy gondoltuk korrepetálhatnád, de persze eközben Márk is tudna segíteni neked, mégpedig a testnevelésben. Mostanság nem szerepelsz valami jól az órákon. Úgy gondoltuk, ebben ő tudnak segíteni.
- Igen, minden bizonnyal - varázsolok egy csodálatos álmosolyt az arcomra és közben igen bájosan viselkedem. Csak kerüljünk már ki ebből a helyiségből! Csak hadd üvöltsem le a fiú fejét!
- Akkor megegyeztünk?
- Természetesen.
- A többit beszéljétek meg egymással, illetve az időpontokat egyeztessétek Fenyvesi tanár úrral is, rendben?
- Igen - bólintok és feltápászkodom a helyemről.
- Viszont ltátásra, igazgatónő - motyogom unottan és kiviharzok a helyről. Legszívesebben az ajtót és bevágnám magam mögött, de nem tehetem. Megvárom, míg a fiú is kiér és pofon vágom.
- Ezt miért kaptam?
- Mert egy idióta, hülye, barom vagy, aki az idegeimre megy!

14. bejegyzés

Április 14.
Majdnem egy hónap eltelt, úgy, hogy észre sem vettem. természetesen rengeteg minden történt ez idő alatt. Az osztállyal több versenyen is részt vettünk, ezek legtöbbször sport mérkőzések voltak. Kosárlabda, kézilabda, foci. Én legeslegjobban az elsőt díjaztam, egész sokat hozzáértem a labdához, emellett nagyon élveztem. Az utóbbi időben sokat gyakoroltunk, így jól ment. A kéziben nem igazán jeleskedtem, ha a laszti elkaptam, de egyébként nem törtem magam. A futballról meg inkább ne is beszéljünk, tulajdonképpen csak álltam a pályán, teljesen elveszetten. Hamar rájöttek, hogy ez nekem nem megy, így szerencsére ki is állítottak. Ennek ellenére - a többiek jóvoltából - nyertünk. Büszke vagyok magunkra, hogy ilyen eredményt el tudtunk érni. Tavaly nem volt ennyire jó a végkifejlet. Harmadikok lettünk, most viszont bebizonyítottuk, hogy az osztályközösségünk is kiváló.
Tanulmányi megmérettetések is elénk sodródtak, de ebben csak egy-két diák vett részt, a legjobbak. Én egyik tantárgyból sem mentem, viszont drukkoltam másoknak és ez sem rossz dolog.
Az osztály tisztasága nem a  legjobb. Erről nagyrészt a fiúk tehetnek, de ezt sosem fogják fel. Az elején próbáltunk hatni rájuk, mondtuk, hogy szedjék fel a szemetet vagy ami még jobb, ne dobálják el, de ez nem különösebben érdekelte őket. Ma már mi sem foglalkozunk vele. Az utolsó helyre kerülünk, de ez van, nem lehet mit tenni.
Márkkal akkor beszéltem utoljára, mikor átjött hozzánk. Lassan egy hónapja. Nem érdekel, sőt örülök neki. Nem tudom, hogy kinek sikerült meggyőznie arról, hogy hagyjon békén, szálljon le rólam, de hálás vagyok annak a személynek. A Dórival való kapcsolata véget ért és nem viselte meg egyikőjüket sem a szakítás. Azóta újabb lány - vagy inkább lányok - bukkantak fel a fiú közelében, mind idősebbek nálunk. Márk néha-néha azért még rám pillant. Gondolom azért, hogy hogyan reagálok rá, de nem kapja meg amit akar. Közömbösen nézek vissza rá, ezzel sokszor az őrületbe kergetem, de nem érdekel.
Közben felbukkant egy másik fiú, aki Kittivel volt nemrégiben. Kiderült, hogy a bátyja. Bence nagyon kedves srác, de nem nagyon találkozunk és egyébként is van barátnője.
A tanulásban jól haladok, nem szereztem hármasnál rosszabb jegyet, ami jónak számít. A matek is egészen pompás, négyes volt a legutóbbi szám, melyet az ellenőrzőmbe firkanthattam. Mellette ez a cím szerepelt: Algebra. Ügyes vagyok!
Több említésre méltó dolog nem történt velem. Ugyanúgy járok az iskolába, viszem az öcsémet is. Néha Kiara is hazajön, habár nehezen tud elszakadni a fővárosból. Sokszor hozza Ádámot is, egyszer nálunk alszanak, egyszer Antóniáéknál. Nem tudnak elválni egymástól, sokszor az agyamra mennek, nagyon idegesítőek és nyálasak. Szokták mondani, hogy a szerelem bolondít. Ez így van, aláírom. A testvérem elvesztette a józan eszét és a legrosszabb, hogy nekem is akart találni egy barátot, aki majd boldoggá tesz. Aha, persze. Egyenlőre engem ne tegyen boldoggá és őrülté semelyik fiú. Egyébként anyáék is így gondolják, koncentráljak a tanulásra. Én nem éppen erre gondoltam, mikor közöltem Kiarával, hogy hagyjon békén, nekem nincs szükségem idióta fiúkra, de mindegy.
Reggel fáradtan ébredek, az időjárás sem kedvez nekem. Amikor kinézek az ablakon szürke felhőket látok az égen felettem, beborult. Kitűnő, valószínűleg az eső is elered, majd. tehát megkérem anyát, hogy szállítson el a suliba. Levánszorgok a lépcsőn és a konyhába megye, ahol anya szokás szerint a reggeli kávéját készíti. Adolf pedig az asztal mellett ül, a helyén és az ételét majszolja.
- Jó reggelt! - köszönök és elnyomok egy ásítást. Kihalászom a hűtőszekrényből a tejet és egy üres kiflit kapok a kezembe, majd én is lecsüccsenek az egyik székbe és elfogyasztom a reggelimet. Miután ezzel megvagyok, visszaszaladok a szobámba, kiválasztom a ruhadarabokat, melyeket ma veszek fel. Egy sima farmert választok, zöld kötött pulcsihoz és egy Converse cipőhöz. Ezután a vállamra kapom az iskolatáskámat és lerohanok a grádicson. Az előtérben anya vár rám, a kisöcsémmel. Természetesen mind a ketten készen vannak.
- Mehetünk! - magamra öltöm a kabátom és kilépek az ajtón, anya bezárja utánunk.
- Délután haza tudsz sétálni, ugye? - kérdi anya, mire én bólintok - Rendben. Adolf érted elmegyek, addig maradj az iskolában.
Először Adolfot rakjuk ki, az ő sulijánál, aztán anya tőlem búcsúzik el. Ezután besétálok az iskola épületébe és már épp indulnék felfelé a lépcsőn, mikor egy kezet érzek a vállamon. Hátrafordítom a fejem és Dávidot találom ott. - Bajban vagy.
- Mi? Mit tettem? - értetlenkedem, de ezután meglátom mögötte a bátyját is.
- Bajban vagy?
- Mi ez, valami bizarr filmjelenet? Zombik vagytok? Vagy valaki irányítja az agyatokat? Vagy csak hülyét akartok csinálni belőlem?
A körülöttem lévő tanulók, mind ezt hajtogatják. Kicsit kezd ijesztő lenni, sarkon fordulok és kettesével szedve a lépcsőfokokat szaladok felfelé az első emeletre. Az osztályba beérve mindenki döbbenten néz rám, én még mindig rémülten bámulok rájuk.
- Ugye nem vagyok bajban?
Az osztálytársaim mind a fejüket rázzák és értetlenkedve pislognak rám. Látszólag ők semmiről nem tudnak és nem így gondolják. Azonban van aki nem így van ezzel:
- De. Bajban vagy.