9. bejegyzés

Március 12.
Egy hónapja kaptuk az utasítást. Pontosan huszonnyolc napja. Ugyanúgy szerda van, mint akkor volt. Azóta valamivel jobb eredményeket produkálunk. A fiúk is próbálkoznak, habár nem mindig sikerül nekik elérni, amit szeretnénk. Valamelyest azonban javult a helyzetünk. Osztályfőnökünk is megnyugodott - talán -, hiszen összekaptuk magunkat és ő ezt kérte. Eddig jól ment minden, most azonban beköszöntött a tavasz. Imádom ezt az évszakot, ahogy mindenki más is. Éppen ez a baj. Ilyenkor ki tudunk menni biciklizni, kirándulni, sétálni a szabadban és egyesek elfelejtik, mi a feladatuk. Sokan vannak, így és annak ellenére, hogy sokszor lennék én is inkább velük, tudom, hogy nem tehetem. Fontosabb dolgok is vannak a szórakozásnál az életemben. A tegnap délutánom is a szobámba töltöttem, a tankönyveim társaságában, de ma nem ez fog történni.
Reggel korán felébredek - nem is csoda, hisz a nap besüt az ablakomon - és fél órán át bámulom a plafont. Gondolataim elkalandoznak. Végigpörgetem magamban az elmúlt fél hónap eseményeit. Márkkal elég sokat veszekedtünk. Állandóan belekötöttünk a másikba és most már kezdem érteni, hogy mit jelent az a mondat. Folyamatosan csak a hülyeségeit hallgattam, emellett ki is gúnyolt. Ugyanis rájött, melyik fiút tartom helyesnek és innentől kezdve folyamatosan ezzel piszkált. Sokszor annak a bizonyos személynek a társaságában.
Múlt héten például bejött az osztályunkba Viktorral és Mátéval. Az a bizonyos személy ott ült Laurával szemben és valami hülyeségről beszélt, mikor Márk megszólalt, hogy nekem ő tetszik. Elpirultam, de nem szaladtam ki a teremből, csupán gyilkos pillantással tekintettem Márkra, majd dadogva magyarázkodni kezdtem. Mikor beláttam, hogy ezzel csak rontok a helyzetemen, befogtam a szám és legyintettem egyet. A srác nem is foglalkozott velem és ennek - furcsamód - örültem.
- De helyes - hallottam Zorka hangját, amint félhangosan kimondta azt, amire gondolt. Tudom kire célzott, elvégre már hónapok óta azt hallgatjuk, melyik fiút szúrta ki magának. Lia barátjáról beszél, Viktorról. Mindenkiből kitört a röhögés és a lány lejjebb csúszott a székében. Huppsz.  - Ööö....nem mondtam semmit.
Ezt azonban nem lehet visszaszívni. Viktornak önelégült mosoly terült szét az arcán. odalépett Lia mellé és szájon csókolta. Zorka, pedig rájött, hogy semmi esélye. negyedik órán eltört nála a mécses és az utána lévő szünetben jól kipanaszkodta magát. Ezután valamennyivel jobban lett.
Ezután nem is volt semmi érdekes. A télnek vége, tehát csak most indulnak be az események.
Fél hét körül aztán fel kell kelnem. Kikászálódom az ágyamból és tíz perc elteltével felöltözve megyek le reggelizni.  Megeszem a müzlimet, fogat mosok, majd elindulok az iskolába. Mivel kijött a jó idő biciklivel megyek. Nyolc perc alatt ott vagyok és ez jó, hiszen nem lakunk olyan közel a sulihoz. Sajnálatos módon az utam végén lévő domb, indig több időt igényel. Állandóan lihegek, mire felérek rajta a biciklitárolóig. Otthagyom a bringám és az épület felé veszem az irányt, azonban előtte felpillantok és meglátom a tetőn lévő napelemeket. Nem tudom mikor rakták fel, de én csak most veszem észre.
Az osztálytermet egész rendben találom. Nem is csoda - még csak fél nyolc múlott pár perce - a fiúk nem vették birtokukba a területet. A nap vége felé már eldobált papírzsepik, üdítősüvegek és egyéb szemetek terítenek be mindent. Mi lányok szedhetjük, majd fel utánuk. A második, amit észlelek, a díszítés. Az ablakokon papír pillangók szállnak, az ablakpárkányon cserepes virágok sorakoznak és a szemközt lévő falt a mi képeink díszítik. Egészen az óvodától megörökítenek minket. Függőleges sorokat alakítottak ki és egy méretű képeket írtak alá. Legfelül a nevünket tüntették fel. A legidősebbtől a legfiatalabbig.
Póra Kitti - kezdem olvasni. A születési dátum is fel van tüntetve. Lepakolom a táskámat és a vékony tavaszi kabátom a fogasra akasztom, majd beállok a többiek mellé nézegetni magunkat, fiatalabb kiadásban. Ezzel elmegy az idő, szép lassan megérkeznek a többiek és ők is észre veszik a változásokat. Rengeteget nevetünk a kis kori fotókon. Némelyiken nagyon hülyén nézünk ki.
A tanárok is elszórakoznak rajta. Néha negyed órákat elrabolva ezzel az órából, ami a matek esetében egyáltalán nem bánt.

Három óra után érek csak haza. Kinyitom az ajtót, még senki sincs itthon. Bezárkózom és a konyhába megyek, ahol kiveszem a hűtőből az ebédemet. Gyorsan elfogyasztom, majd felballagok a szobámba. Kicsit lustálkodom. Elterülök az ágyamon és percekig csak a plafont bámulom, még egyszer csak, hallom, hogy nyílik a kapu. Felpattanok és ennek következtében meg is szédülök. Megvárom míg kitisztul a kép és leszaladok a lépcsőn. Elfordítom a kulcsot a zárban és kinyitom a bejárati ajtót. Arra számítok, hogy anya áll ott, ezért is lepődök meg nagyon, mikor felfogom végre, hogy ki van itt.
- Hogy jutottál be? - kérdezem rögtön. Összeráncolom a homlokom. A feltett kérdésemre tudom a választ, de arra nem mit keres itt.
- Nincs lelakatolva a kaputok.
- Tudom. Akkor inkább így kérdezem: Mit keresel itt?
Márkkal az utóbbi időben ritkán beszéltünk, akkor is csak össze vesztünk. Fogalmam sincs miért jött ide.
- Erre jártam - vonja meg a vállát.
- Aha. Az még nem jelenti azt, hogy be is kell ugranod hozzánk.
- Az öcsédet keresem - vigyorog.
- Nincs itthon - mosolyodom el én is, de cseppet sem vidáman. - Mondanám, hogy gyere vissza később, de inkább ne tedd!
- Nem is fogom. Itt maradok.
- Azt te csak hiszed. Nem jöhetsz be a házba - becsuknám az ajtót, de odateszi a lábát. Ez egy elég régi trükk, de azt kell mondjam hatásos. - Na, jó. Engedd hadd zárjam be.
Továbbra is ugyanúgy áll az ajtórésbe rakott lábaival. Tudom, hogy nincs esély arra, hogy elmenjen. Tapasztaltam már. Felsóhajtok és engedek neki.
- Csukd be magad után - szólok hátra a vállam felett és ott hagyom. Öt percig békén is hagy, de aztán nem bírja tovább az egyedüllétet és bejön hozzám. - Mi van?
- Semmi. Csak unatkozok - mondja.
- Unatkozom - javítom ki.
- Nem mindegy?
- Nem - kinyitom a fizika könyvem és elkezdem olvasgatni az anyagot. - Ez egy kész rémálom!
- Mi? - kapja fel a fejét Márk, eddig az egyik gyerekkori képekkel tele lévő albumomat nézegette.
- A fizika.
- Nem megy?
Megrázom a fejem. Odajön az ágyamhoz és leül rá, majd a kezébe veszi a tankönyvet. Végigfutja a sorokat. - Ez nem nehéz - jelenti ki, majd magyarázni kezd. Bólogatok, először csak rutinszerűen, de a vége felé már azért, mert értem. - Rendben?
- Igen. Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
- Igen - Feláll az ágyról és az ablakhoz sétál, amit ki szélesre tár. Friss tavaszi, hűvös levegő áramlik be a szobámba.
- Miért vagy ilyen?
- Mármint milyen?
- Hát... ilyen...ööö..., hát olyan amilyen. - na ez aztán értelmes volt tőlem. Össze-vissza dadogok és egy értelmes mondatot nem tudok kinyögni. Márk elröhögi magát. - Tudod...ilyen... Jaj, tudod mire gondolok!
- Nem egészen - újra odajön mellém és eldől az ágyamon. Fejét az ölembe hajtja. -, de elmagyarázhatod.
- Márk...légyszíves szállj le rólam - kérem és ez kétértelmű. Azt akarom, hogy hagyjon békén és tűnjön el innen.

- Tudod, hogy nem fogok.
- Persze - próbálom lelökni magamról, de ez nem olyan egyszerű, mint képzeltem. - Márk!
Megemelem kissé a hangom, de ez ilyen esetben nem segít.
- Jól van. Leszállok rólad, ha... - szinte tudtam, hogy ez jön - megcsókolsz.
- Oké. Maradhatsz - engedem el rögtön. - Egyébként nagyon remélem, hogy ez is az egyik hülyeséged és nem komolyan mondtad - eszem még hozzá. Valóban, így van. Mi van, ha tényleg ezt akarja? Mi van ha tetszem neki? Grimaszt vágok. Már a gondolattól is rosszul vagyok.
- Sziasztok - nyitja ki valaki az ajtót, odanézek. - Oppsz, bocsi. Hagylak ám titeket.
- Várj, Kiara. Segíts! - kiáltok nővérem után, aki erre visszajön és kérdőn nézett ránk. - Nem hagy békén.
- Szállj le róla - mosolyog kedvesen Márkra és a fiú azonnal engedelmeskedik neki.
- Ez nem lehet igaz! - mérgelődöm. - Tőlem egy csókot kért!
Nővérem elneveti magát. - Még jó, hogy nem adtál neki.
Márk eközben a kijárat felé indul. - Nem város meg, míg haza ér az öcsém?
Megrázza a fejét és gyorsan eliszkol. Kiarával lemegyünk a nappaliba, helyet foglalunk a kanapén és bekapcsoljuk a tévét. Mindig megy a beszélgetéseink alatt, hiszen kell egy kis háttérzaj.
- Na mesélj mi történt, míg nem voltam itt. Kezd azzal, hogy elmondod ki volt ez a fiú.

8. bejegyzés

Február 11.

Tegnap a napom további részében Márkon járt az eszem. Miért zavarta annyira, hogy elmesélem miért nem bírjuk egymást? Mit akar jelenteni az a titokzatos mondat?
Egészen lefekvésig ezen gondolkoztam, aztán elfáradtam és végre valahára elnyomott az álom.

Mikor reggel felébredek még sötét van. Az éjjeli szekrény felé nyúlok, ahol az órám foglal helyet. Meglegyezem felette a kezem, így megpillantom a piros számokat a plafonon. 4:47 Az oldalamra fordulok és reménykedem abban, hogy sikerül visszaaludnom. Fél óra forgolódás után, azonban úgy döntök, ha már úgysem tudok álomba szenderülni ismét, akkor olvasok. lassan felállok és az íróasztalomig lopózom. A sötétben kotorászok egy darabig, míg megtalálom a keresett tárgyat. Egy zseblámpát. ha már itt vagyok, akkor felveszem mellé a telefonomat is, amit este ott felejtettem, majd visszalépkedek az ágyamhoz és újra belebújok. Kényelmesen elhelyezkedem és magamhoz veszem a könyvem. Kinyitom és hamar bele is mélyedek. Magával ránt a szerző által varázsolt világ. Egészen hat óráig olvasok. Ekkor anya kopogtat az ajtómon és szól, hogy ideje felkelni. Felkelek és - szokásommal ellentétben - lemegyek reggelizni. Miután elfogyasztom az üres kiflimet és megiszom a pohár tejem visszamegyek a szobámba. Kiválasztom a ruhákat, melyeket magamra fogok ölteni, de mielőtt felvenném őket kimegyek a fürdőszobába arcot és fogat mosni. 

Fél óra múlva már indulásra készen állok. Ma az öcsémet, Adolfot is én kísérem el az iskolájába, így tehát ketten megyünk. Elköszönünk anyutól és kilépünk az ajtón. Annyira nincs is hideg, de azért el kel a nagykabát és a meleg cipellők. Az úton Adolf sulija felé végig beszélgetünk. Természetesen csak az őt érdeklő dolgokról. Elpanaszolja, hogy nem engedik őket ki szünetre, mert mindenhol sár van és a sok futkosásban elestek néhányan. Erre csak legyintek és kifejtem  a véleményem. testvérem nem ért egyet velem és közli, hogy Kiara sokkal megértőbb. Erre nem igazán tudok mit mondani, csak rázom a fejem. Adolffal tovább tart a séta, de még így is időben odaérünk mindketten. Az osztályban már javában megy a beszélgetés és mikor belépek teljes anarchia uralkodik. A fiúk dobálóznak és néhány lány (Kitti és a barátnői) sikítoznak. Nem tudom ár megint mi bajuk van, de mindig akad valami. Lehuppanok a székemre és nézem a műsort. Közben Antónia és Trixi odajönnek, velük csevegek egy kicsit, de aztán hamar meghalljuk az óra kezdetét jelző csengőt. A matematika tanárunk - szokásával ellentétben - pontban nyolckor bent van a teremben. Andris meg is kérdezi: miért jött ilyen korán. A tanárnő ezt sértésnek veszi és kellőképpen meg is bünteti a fiút. Ezután kiakad azon, hogy nem tud a táblára írni, mert nincs kréta. Ádám és Dávid egyszerre ajánlják fel, hogy ők majd hoznak, mire kedvenc tanárunk megmagyarázza nekünk, hogy mi nem hozhatunk. Így tehát elmegy érte ő. Ez idő alatt kiröhögjük és eldöntjük, hogy nem teljesen normális. Az anyag, amit most veszünk egyébként nem nehéz. Én is megértem, pedig aztán nem vagyok valami jó ebből. Ki nem állhatom a matekot! Számolni sem igazán szeretek, azonban van logikám, így sokszor ez kisegít. Azonban, annak ellenére, hogy most kezd világos lenni minden, alig várom, hogy végre szabaduljak. Meg is örülök, mikor meghallom a kellemetlen, fülsüketítő csengőt. 

Mind kimegyünk az udvarra, ahol azt a kis időt elbeszélgetjük. Csupa lányos téma merül fel. Hallom, ahogy Liáék mellettünk beszélgetnek az egyik fiúról. Odamegyek hozzájuk. Hallgatom őket. Tudom kiről beszélnek. Pont most lép ki az ajtón, kicsit jobban szemügyre veszem és megint megállapítom, hogy helyes. Tényleg az. 

- Most az egyszer van ízlésetek - szólalok meg. Nem tervezem, hogy hangosan is kimondom, de véletlenül megtörténik és már  nem tudom visszaszívni. - Ő tényleg helyes.

- Na, végre valaki Liznek is elnyeri a tetszését - hallok egy hangot, a hátam, mögül jön és pontosan tudom ki a tulajdonosa. Kifújom a levegőt. Annak ellenére, hogy ez lehetne egy teljesen ártatlan megjegyzés, nem az. Ahogy kiejtette a szavakat csöpögnek a gúnytól. Ez a lány néha nagyon idegesítő tud lenni. Mosolyogva fordulok meg, nem fogok visszavágni. Annyira sem értékelem ezt a lányt. Hülye, kétszínű. Valaha általánosban a barátnőm volt. Rengetegszer megbántott, de én mindig jobbat reméltem, így csak újra és újra szamárt csinált belőlem. Egyszer aztán megfogadtam, hogy nem érdekel, nem reméltem jobbat. Hagytam, hadd menjen. Csak annyit szerettem volna, hagyjon békén. Végül sikerült és mostanra örülök neki, ez volt a legjobb nekem. Megtapasztaltam, milyen egy hazug, csaló barát, akinek nincs lelkiismerete és sikerült elvesztenem. A végére már elakartam. El kellett volna szakadni tőle, ez viszont nem sikerült teljes mértékben. Sajnálatos módon, ugyanis gimibe is együtt járunk. Mivel ez közel volt, így végül itt maradtam. Nem is igazán akartam máshová menni, ez itt jó nekem. Ő az egyetlen bajom. 

- Valóban, de én legalább nem nézek ki minden jöttment fiút, akik leginkább rondának mondhatók - mindeközben vicsorgok. Látom rajta, hogy szólásra nyitná a száját, de aztán inkább továbbáll. Az egyik kézis lánnyal beszélget. Egyel alattunk jár, de ők ketten nagyon jól kijönnek. Visszafordulok a többiekhez, még mindig azt a gyereket bámulják, elég feltűnően.

- Ne nézzétek már ennyire. Helyes aztán kész. Nem kell folyamatosan őt bámulni.

- Ki helyes? - meg sem kell fordulnom, ahhoz, hogy tudjam ki áll mögöttem. 

- Nem te. Nyugodj meg, Márk. Ízlésünk azért még van - perdülök meg.

- Valóban? Acélt én nem mondanám helyes srácnak - jelenti ki.

- Azt gondolod róla beszélünk. Egyébként meg a haverod - mondom.

- És?

- Semmi - vonom meg a vállam. Valóban, ebben van igazság. Én sem tartok minden lányt szépnek. A rövid szünetnek vége szakad, halljuk, ahogy elkezdik játszani az Alma együttes Ma van a szülinapom! című dalát. dalát. Valakinek születésnapja van. Ez a szám mindig azt jelzi. Komolyan, néha azt gondolom, azt hiszik öt évesek vagyunk. A dallama nagyon fülbemászó, ilyenkor mindig ezt dúdolom egész nap, ami idegesítő tud lenni. Márk velem jön be az épületbe és ő is dúdolgatni kezdi. Elmosolyodom.

- Most mi van? 

- Semmi - nevetek fel hangosan.

- Mindig ezt játsszák, minimum havonta tízszer, persze, hogy tudom a szövegét - mentegetőzik.

- Jaj nem kell mentened magam. Aranyos.

- Ilyet ne mondj rám! 

- Miért te is olyan vagy, mint Noah? - kérdezem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudja miről beszélek én azonban igen. - Mindegy.

A lépcsőfordulóban elválnak útjaink. Vidáman lépek az osztályba és látom, hogy a fiúk elindították a mobiljaikon az előbb hallott dalt. Felröhögök és így ülök le a helyemre. Szerencséjükre a következő óránk osztályfőnöki, így Teleki bá' jön be, aki elég jó fej, ahhoz, hogy ne szidjon le minket emiatt.

Ma azonban nincs jókedve, ezt látjuk az arcán. Becsukja maga mögött a termünk ajtaját és leül a tanári asztal mögött lévő székre. Most, hogy meglátom az arcát rájövök, hogy dühös és csalódott. Biztos, hogy miattunk van.

- Mint már láthattátok ti is, ismét nem remekeltetek a tisztasági versenyen, emellett, sok panasz érkezett rátok. Balázséknak, pedig be kell írnom az ellenőrzőjükbe egy intőt. reméltem összeszeditek magatokat, de ez nem sikerült. 

Mind lehajtjuk a fejünket. Hiába, nem szeretünk csalódást okozni. Utálom, ha ez van. Kíra szó nélkül feláll

és a táblához megy. Más tanároknál nem mernénk ezt megcsinálni és most nagyon úgy látszik, hogy itt is letolást kaphat ezért. Meg sem kérdezte kimehet-e oda, egyszerűen csak felpattant. Megfogja a fehér krétát, melyet előző órán hozott be a matektanár és elkezdi írni a táblára szép gyöngy betűkkel, hogy bocsánat. Ez a felirat ezek után németül is felkerül, majd a lány megfordul és kérdőn néz ránk.

- Mi angolul?

- Sorry - mondjuk szinte kórusban. Ezt is felfirkantja az angol verziót is.

Zsolt bá' hátra néz és elolvassa. Nem hatódik meg, csupán egy mondatot reagál erre és tudjuk, hogy ezúttal be kell tartanunk.Az évben már annyiszor el lett mondva ez nekünk, hogy már biztos megunta, de ennek ellenére, mindig ismételgeti és azt hiszem tudom miért. Abban reménykedik, hogy tényleg sikerül megcsinálnunk. Tényleg olyanok lehetünk, mint mikor bekerültünk ebbe a gimnáziumba.

- Szedjétek össze magatokat!

7. bejegyzés

Február 7.

Mikor feleszmélek, ahelyett, hogy a földön feküdnék Márk karjában találom magam. Ijedten pillant rám.

- Mi történt? - kérdezem kábán. Még mindig szédülök és a pár perccel ezelőtt történtek eléggé homályosak.

- Ne tudom - feleli zavarodottan aztán elenged, azonban én a kabátja után kapok. Elkap a hányinger és megremegnek a lábaim, nem szeretnék elesni. Márk láthatja rajtam, hogy továbbra sem vagyok jó állapotban, ezért felajánlja, hogy elkísér. Más körülmények között azonnal visszautasítanám, de most nem. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha a hátralévő utat nem egyedül teszem meg. Belekapaszkodom a karjába és elindulunk. Egy szót sem szólunk egymáshoz, egészen addig míg a házunk elé nem érünk. Ott elengedem a kezét és megköszönöm, hogy idáig eljött velem.

- Semmiség - legyint, majd anélkül, hogy elköszönne megfordul és elindul arra, amerről jöttünk. Értetlenül nézek, de én sem mondok semmit. A kapunk már nyitva, hát persze, hiszen anya ma hamarabb hazaért. Bemegyek a kapunk, majd az ajtón. Miután leveszem a kabátom és a cipőm beviszem a táskám a szobába és elmesélem anyának mi történt. Nagyon megijed. nem tudja mi van velem, habár már régebben is előfordult velem ilyesmi. Akkor azonban a vérről beszélgettünk, ami nem a kedvenc témám. Szóval akkor csupán leestem a székről, az iskolában, óra közben. Ezzel halálra rémisztve a többieket. Most azonban semmi olyan nem került szóba, amitől rosszul lehettem volna. Most csak simán összecsuklottam. Még szerencse, hogy Márk ott volt, mert egyébként nem tudom mi lett volna velem.

Anya - miközben arról magyaráz, hogy ez mennyire nem normális dolog - közli velem azt is, hogy el kell mennünk vérvételre. Erre lesápadok és ellenkezek.

- De anya! Tudod mennyire félek tőle és egyébként is....

Őt viszont nem lehet e felől meggyőzni, már eldöntötte. Hétfő reggel tehát ezzel kezdhetem a napomat. Hurrá.

Bemegyek a szobámba és lelkileg próbálom felkészíteni magam a hétfői napra. Még annyira nem ijedtem meg tőle, talán azért mert időben ezt még annyira távolinak érzem. Közben elkészítem a házi feladatom és nagyjából megtanulok másnapra. Ez két és fél órámba telik, mert közben el-el kalandozom, a gondolataim más irányba terelődnek. Aztán csak vissza kell térnem a matek feladatok gyakorlásához, akármennyire is unom őket. Fél hét körül nekiállok olvasni, de nem tudok sokáig, mert le kell mennem vacsorázni. Leszaladok és gyorsan elfogyasztom a tálamon lévő ételt, majd iszom mellé egy pohár forró teát. Ezután lezuhanyzom, fogat mosok és addig olvasok, míg le nem ragadnak a szemeim.

Február 10.

Reggel már fél ötkor felébredek és nem igazán sikerül visszaaludnom. Nem is lenne sok értelem, úgyis  már hatkor fel kell kelnem, hogy odaérjünk. Itt nem időpont kérés hanem sorszám alapján hívják be az embereket.

Mikor anya jön ébreszteni én már fent vagyok. Hamar ki is ugrom az ágyból. A hasam korog, de nem reggelizhetek. Vizet azonban ihatok és kell is, hogy jobban látszódjon a vénám. Amíg a többiek esznek én felöltözöm. Egy fekete farmert veszek fel, hozzá háromnegyedes ujjú kék felsővel, erre egy cipzáros pulóver húzok, majd miután megfésültem a hajam leülök és az indulásig olvasok. Anya visz le, ma csak tízre kell bemennie a munkahelyére, így ráér. Először kirakjuk az öcsémet a sulijánál, majd elindulunk a rendelőhöz. Már itt félek és folyamatosan azt mondogatom, hogy: Jajajajaj...

Bemegyünk az épületbe. A váróteremben már jó pár ember összegyűlt. Ennek ellenére nem kell túl sokat várni.

Mikor belépünk a helyiségbe ahol leveszik a vért jobban kezdek izgulni. Próbálom elterelni a figyelmem, ezért szétnézek a szobában. Azt hittem csak valami kis zug lesz, ablakok nélkül, ennek ellenére óriási hely van benne, az egyik falon pedig hatalmas üveg ablakok foglalnak helyet. Két fal mentén asztal húzódik, mellette székek állnak, van továbbá benn egy ágy is. Talán arra fektetik le azokat akik szédülni kezdenek vagy rosszul lesznek. Nekem most kivételesen nincs bajom. Amennyire lehet nyugodt vagyok. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt leülök a székre. A laboros nő leszorító gumit tesz a kezemre, majd megütögeti azt a tenyerével és lefertőtleníti. Beleböki a tűt a karomba. Kellemetlen érzés, a fejem végig jobbra  fordítom és összeszorítom a számat. Ki kell bírnom, már nincs sok hátra... - mondogatom magamban és egyszer csak arra eszmélek fel, hogy már vége. Egy vatta darabot kell a könyökhajlatomhoz szorítanom. Elköszönöm, majd kilépünk a többi ember közé. Anya a hátamra teríti a kabátot és kimegyünk a friss levegőre.

- Megkönnyebbültem - vallom be anyunak, aki természetesen tudja mit érzem. - Végre túl vagyok rajta és remélem nem lesz semmi baj.

Beszállunk a kocsiba. Az iskola felé tartunk. Anya kirak az épület előtt én pedig bemegyek. Mikor kopogok, majd benyitok a terembe az óra már húsz perce tart. Természetesen Soma azonnal

megszólal, hogy elkéstél, mire én megmagyarázom, hol voltam. Ezután leülök a helyemre és előveszem a könyveimet, majd - miután megtudakolom- kinyitom ott, ahol tartunk és bekapcsolódok a tanulásba.

Mikor kicsöngetnek odajönnek hozzám a barátnőim. Megkérdezik mi történt. Elmesélem nekik a pénteki hazamenetelt az iskolából. Ők ezen csak nevetnek és viccelődni kezdenek. El szeretném terelni a figyelmüket ezért feldobok egy másik témát. A költözést, azonnal abbahagyják a röhögcsélést és komolyabban kezdenek viselkedni. 

- Gondolkoztam ezen a hétvégén és - kezdi Trixi - lakhatnál mondjuk a nagyszüleidnél.

- Jé, tényleg. Ők itt élnek nem? Miért ne költözhetnél hozzájuk? - helyesli Dóri az ötletet.

- Nem hiszem, hogy ez egy jó megoldás volna. Hiszen ők Fonyódon laknak. Bonyolult lenne minden nap bejárni ide - rázza a fejét.

- Jó, de akkor hétköznapokon felkelsz korán - úgy is mindig azt csinálod - felszállsz a buszra és bejössz a suliba. Csak kicsit kell sétálnod - mondom. Szerintem sem lenne rossz megoldás.
- Egyébként meg ha nagyon nem tudnál hazamenni akár aludhatnál is valamelyikőnknél.
- Talán. De nem vagyok benne biztos. Jövő héten jönnek haza Ádámék. Neki talán van valami ötlete - sóhajt fel. Reménykedem benne, hogy a bátyja tényleg tud nekünk segíteni.
Sajnos az a tíz perc ami szünet ilyenkor van nem sok egy ilyen ügy megtárgyalásához. Hamar becsöngetnek és nem tudunk tovább csevegni erről. A matek tanárra kell koncentrálnunk, aki nem túl lelkesen adja le nekünk az anyagot. Ma kifejezetten rossz a hangulata, ugyanis mindenkire rászól. Fenyegeti azzal, hogy elveszi az ellenőrzőjét, emellett az egyik fiút ki is küldi és értesíti a szüleit arról, hogy a gyermekük nem csinál semmit az óráján. Kicsöngetés felé már kezdek ásítozni és ez is szúrja a tanárnő szemét. Szóvá is teszi a többiek meg röhögnek a nem éppen vicces megjegyzésén.
A szünetben - míg tovább folytatjuk az imént megszakadt beszélgetésünket - majdnem elalszom.
- Komolyan mondom, ez a nő egyre rosszabb - nyomok el egy ásítást.
- Lehangoló - harap egyet a szendvicsébe Trixi. Na igen ez a szó illik rá a legjobban.
A többieknek nem rontotta el a kedvét. A fiúk - mint mindig - most is kiélvezik ezt a szünetet. Most éppen dobálóznak egy teniszlabdával, amit fogalmam sincs honnan szedtek elő. Mi próbálunk nem az útjukba kerülni, mert ha egyszer eltalálnak az fáj. Tapasztalatból tudom.
Miután megettük az ételünket lemegyünk a pályára. Szokásunk szerint a közepén ácsorgunk kört alkotva és beszélgetünk. Eldöntöttük, hogy majd talán holnap folytatjuk az ötletelést, hiszen még várhat egy kicsit. Antónia csak a hónap végén megy el. Illetve csak menne el, de nem fog. Mi mindenesetre megteszünk bármit az ügy érdekében, de ehhez segítségre lesz szükségünk. Ezt a nővéremtől, Kiarától és Toncsi bátyjától, Ádámtól várjuk. Rájuk kiskorunktól kezdve számíthattunk, így reméljük most sem csalódunk bennük. Mikor meghalljuk a csengő idegesítő hangját elindulunk befelé az épületbe. Útközben azonban összetalálkozunk Márkkal. A falnak támaszkodik, a bejárat mellett.
- Jól vagy? - kérdezi. Kicsit mintha aggódna.
- Azóta nem történt velem hasonló, de ma voltunk vérvételen. Nem tudom, majd holnap megmondom. Szia - búcsúzok el tőle, majd a barátnőim után futok, akik otthagytak vele.
- Köszi, hogy megvártok - csapok egyet Trixi vállára, mire odakapja a kezét és feljajdul. - Hoppsz. Bocsi.
Lehet kicsit erősen ütöttem, de hát ő is csinált már ilyet velem.
- Nem akartunk zavarni - emelik fel védekezőn a kezét a többiek.
- Miben zavartatok volna? Csak bocsánatot kért.
- Aha - bólogat Lia. - és randira hívott.
- Ezt meg honnan veszed? - kezdek kissé mérges lenni rájuk. Tudom, hogy csak viccelődnek, de akkor is baromira idegesítő tud lenni. - Tisztában vagytok azzal, hogy Márk az ősellenségem?
- Nem. Mikor lett az? - kérdezi Dóri.
- Még oviban voltunk, mikor... - kezdek bele és el is mesélem nekik az egész történetet. Közben azonban bejön a fiúk tesi tanárja (Dávid és Márk apja), a fiával együtt és mindketten végighallgatják azt. Mikor befejezem megfordulok és szembe találom magam a fiúval, akiről az előbb nem túl szépeket mondtam. Gonoszan mosolyog.
- Ennyire nem emlékeztem rá tisztán, de, így legalább már mindent tudok.
Fogalmam sincs mit rejt ez a számomra értelmetlen, rejtélyes mondat, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan meg fogom tudni.

6. bejegyzés

Február 7.
Már megint péntek van. Ez a hét is hamar eltelt, úgy, hogy észre sem vettem. A hangulatunk továbbra sem változott sokat. Kétségbe esetten próbálnunk vidámnak látszani, de ez nem mindig sikerült. Egymást sem tudtuk feldobni és a poénok is kezdtek egyre rosszabbak lenni. A rosszkedv először csak a szűk baráti körünkre volt jellemző, majd az egész osztályra átragadt.
Márk a keddi eset óta nem jelentkezett. Bocsánatot kért és azóta hozzám sem szólt, még az öccséhez se jött át. Csak a szünetekben pillanthattam meg a pálya szélén egy padon ücsörögve a barátai körében. Nevetgél, mosolygott és látszólag nem hatotta meg a testvére helyzete. Nem értem hogy lett ilyen hirtelen, elmegy mellettem és egy piszkálódód beszólása sincs. Fogalmam nincs, hogy most haragszik e rám vagy a szülei rászóltak. Nem lehet rajta kiigazodni.

Reggel anya kelt fel. Kicsit elaludtam ezért villámgyorsan felöltözöm, bekapok egy falatot, majd indulok is az iskolába. Fele utat futva teszem meg, teljesen kifulladok mire odaérek. Az aulában összetalálkozom Márkkal, aki ezúttal elmorog valami köszönésfélét az orra alatt. Ezt figyelmen kívül hagyva szaladok fel a lépcsőn és lihegve lépek be az osztályteremben. A barátaim rám néznek. Balázs meg is kérdezi, hogy kergetnek-e. Megrázom a fejem és a kabátom levetése után lehuppanok a székre, így hamar megnyugszom és ezután már tudunk tárgyalni a többiekkel. Annak ellenére, hogy ezt a hetet nyugodtnak akartuk nem lett az. Tegnap is felmerült az elkötözés megakadályozása nevezetű téma. Folyamatosan ezen agyalunk és nehéz kitalálni egy egyszerű megoldást, ami mindenkinek jó. Nem marad sok időnk becsengetésig és nem is jutunk semmire. Egyszerűen lehetetlen dolog. Valamit ki kell találnunk, ugyanis három hetünk maradt.
Az első óránk földrajz, ami a második emeleten van, egy szinttel felettünk. A föci terem gyönyörűen meg lett csinálva. Az egész hátsó falat egy hatalmas 3D-s domborzati térkép foglalja el, amelyen a Föld látható. Ezzel sokkal könnyebben megy a tanulás is, jobban megjegyezzük már az óra anyagát, mert érdekesebb így, mint egy egyszerű falitérképen való mutogatást nézni. A két oldalsó fal halványzöldre van festve, nem arra a rondára mint azt általában szokott. Ebbe a színbe bele van keverve egy kis barna és fehér is. Le sem lehet írni milyen pontosan.
A tábla pedig az ajtó mellett foglal helyet. A padok három sorban vannak elhelyezve, a tanári asztallal elől.
Az osztályfőnökünk - miután kiosztja a múlt heti röpdolgozatokat - elkezdi az órát. Közben mindvégig mutogatja, hogy mi hol helyezkedik el. Próbál poénkodni, de most senkinek nincs kedve nevetni. Az óra valamivel tovább tart mint szeretném. Öt percenként nézegetem az faliórát és mindig azt remélem, hogy már legalább fele idő letelt. Sajnos azonban nincs szerencsém. Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy szeretem ezt az tanórát, most igazán nincs hangulatom hozzá.
Mikor végre valahára kicsöngetnek felugrom a helyemről és visszasétálok a terembe. Valami nagyon nincs rendben velem. Úgy érzem szétrobban a fejem és mindenkire mérges vagyok. Biztos az idegesség. Ki nem állhatom ezt a helyzetet. Ilyenkor általában jobban járnak az emberek, ha nem jönnek a közelembe, én pedig ha nem szólalok meg.
Miután könyveimet kitettem az asztalra, lekapom a kabátom a fogasról, majd lerohanok az udvarra. A sietségben nekimegyek pár embernek, akik rögtön rám szólnak, hogy mégis mit képzelek. Nem foglalkozom túlzottan velük, csak el szeretnék jutni a lent lévő padokig és leülni rájuk. Közben a magammal kihozott füzetemet nézegetem. Nem fogom fel mi van benne, igazándiból csak azért bámulom, hogy ne nézzek ki annyira hülyén, így egymagamban. Néha néha feltekintek és egyszer csak észre veszem Márkot, amint felém közeledik. Ez hülye. Az első gondolatom. Mikor odaér halkan köszön és helyet foglal mellettem. Elfordulok.
- Most mi a baj? - kérdezi, miután megelégeli a hallgatást. Nem felelek rá. - Bocsánatot kértem. Hahó! - kezdi el rázni a vállam. Továbbra is próbálom figyelmen kívül hagyni, de nehéz nem megszólalnom. Piszkálni akarom. Sértegetni. Mire ezt felfogom már nyílik is a szám.
- Te. Te vagy a probléma. Egyszerűen lehetetlen rajtad kiigazodni! Napokig hozzám sem szólsz, aztán most meg idejössz! Gondolom már hiányoztak az összetűzéseink vagy csak egyszerűen már nem bírtad tovább...
Erre meg ő nem hajlandó válaszolni. Na jó. Várok. Nem telik el sok idő, hamar becsengetnek. Végre. Elindulok a bejárat felé, otthagyva ezzel a fiút. Persze tudom, hogy neki is jönnie kell, elvégre mindjárt kezdődik a következő órája, de úgy gondoltam, majd kicsit lemarad és végre békén hagy. A héten úgy is folyamatosan csak veszekedtünk. Tulajdonképpen mi már évek óta ezt tesszük, mikor megpillantjuk egymást. Még az óvodában keveredtünk bajba együtt és természetesen mind a ketten a másikat hibáztattuk, aztán fél órát álltunk a sarokban. Utána pedig egymásnak estünk. Hiába mi ilyen kis harcias gyerekek voltunk, azóta persze sok minden változott, de a mi kapcsolatunk semmit.
- Igazából csak... - kezdene magyarázkodni mikor elkapja a karom. Megállok és szembe fordulok vele, miközben keresztbe fonom a karom. - nem volt kedvem hozzád.
- Oké. Engem azt sem bántana, ha most sem lenne. Nekem ugyanis semmi "kedvem" sincs hozzád, meg a hülyeségeidhez. Tehát... - ezzel folytatnám utamat, de megakadályoz benne. - Márk most komolyan, ne legyünk már ennyire gyerekesek és hagyjuk békén a másikat.
- De olyan szórakoztató - ismeri be.
- Mi szórakoztató.
- Te, mikor szenvedsz.
- Szenvedek? - ezen egy kicsit fennakadtam. Szenvedek? Hát ez hülye. Teljesen. - Most őszintén ezt miből gondoltad?
- Hát kedden mikor a szobádban sírtál...
- Jaj, az nem miattad volt. egyébként meg, ha te azt élvezed, hogy valaki nincs jó passzban, sír, teljesen kiakad, szenvedd, stb, akkor valami baj van az agyadban. Menj el egy pszichológushoz - ajánlom, majd bejutok az iskola épületébe, ahol fellélegzem.
A termünk előtt állva azonban újra elönt idegesség. Tíz perce tart a matematika óra, ez azt jelenti, hogy késtem. Ez nem fog jól kijönni, elvégre a matek tanár eleve nem bír (én sem őt) és ha nem jelenek meg pontosan az óráján. Nem vár rám jó világ. Benyitok.
- Jó reggelt kívánok! - köszönök halkan, behúzott nyakkal megyek a helyemre. Nem sok esélyem van arra, hogy szó nélkül hagyja az esetet, de a remény hal meg utoljára. Pár perc múlva már nem él.
- Jó reggelt! Merre jártál?
- Hát...engem csak kint tartottak.
- Ki?
- Márk - felelem kifújva a levegőt. Mi jön ez után?
- Sok ilyen nevű gyerek jár ide. Melyik?
- A Dávid testvére.
- Persze, azt hiszed ez kiment ebből a helyzetből. Kérem az ellenőrződ! - parancsol rám. Kiveszem a táskámból, majd odanyújtom neki. Nem lehet igaz. Nem csináltam semmi rosszat, mindenről csak Márk tehet! Ilyen helyzetben egyszerűbb a másikat okolni, de most úgy érzem van is miért. Ha ő nem kapja el a kezemet és nem kezdi el mondani a magáét én már majd' negyed órája itt ülnék és hallgatnám a tanárnő károgó hangját, ami sokszor sérti a fülem.

Fél négy után hazafelé tartok. Sajnos csak most szabadultam el a suliból. A gondolataim Márk és a matekóra körül forognak. Szerencsétlen vagyok. Minden második mondat, ami végig pörög az agyamon ez. Séta közben végig az utat nézem. Ezért is történhet meg, hogy nekimegyek valakinek. Most rögtön felemelem a fejem, mielőtt bocsánatot kérnék és nagyon reménykedem, hogy nem azzal a hülyével találom szembe magam, akivel ma már egyszer összekaptam. Azonban, de. Márk áll velem szemben, lazán zsebre vágott kezekkel. Rögtön rátámadok.
- Minden a te hibád! - ordítom a képébe kikelve magamból. Ő csak értetlenül pillant rám.
- Mi van?
Ettől aztán csak még mérgesebb leszek. Hogy érti, hogy miért? - Mégis miért? Valószínűleg büntetést kapok, miattad?
- Mér' miattam?
- Mert te tartottál kint az udvaron. Utánam jöttél és elkezdtél beszélni nekem a hülyeségeidről. Késtem az óráról és elvették az ellenőrzőm - panaszolom el neki. Őt nem hibáztathatják, elvégre a tesi tanár fia, eddig mindent megúszott. Nem válaszol semmit. Egyre jobban begurulok és ezzel együtt rosszul is leszek. Hirtelen történik, a világ forogni kezd velem, majd teljes sötétségbe borul minden...

5. bejegyzés

Február 5.

A tanár, aki felénk közeledik nem más, mint a kémia tanárnőnk. A fiúknak fel sem tűnik, de mi már tudjuk, hogy óriási bajban vannak és nem keverednek ki belőle egykönnyen. Xenon Tünde megáll előttük és rájuk ordít, hogy azonnal fejezzék be. Ledermednek. Azt hiszem most rájöttek mi vár rájuk. Az összes gyereket, aki rész vett ebben az igazgatóiba küldik. Minket lányokat szerencsére békén hagynak, de azért a kioktatás nem maradhat el. Kitti mindeközben megszeppenve áll a fal mellett. Remegnek a lábai és látszik mekkora erőfeszítések árán tudja visszatartani a könnyeit. Odasereglünk mellé és betámogatjuk az osztályba, ahol rögtön sírva is fakad és szavakat próbál kinyögni. Nehéz megérteni, de mintha azt mondaná: "minden az én hibám".

Vajon miért gondolja ezt? Mi történhetett? Egyáltalán mióta voltak ezek együtt? Alig várom, hogy választ kapjak ezekre a kérdésekre, de tisztában vagyok azzal, hogy erre még várnom kell. Első dolgunk megnyugtatni szegény lányt. Miközben ezzel próbálkozunk megszólal az óra kezdetét jelző csengő, minket azonban a jelen helyzetben ez érdekel a legkevésbé. Az osztályunk fele egyébként sincs itt. Öt perc múlva megérkezik a tanár és felszólít minket arra, hogy foglaljunk helyet. Nagy sóhaj kíséretében megtaláljuk a helyünket. Kittit kiküldik a mosdóba. Most, hogy ő már jobb állapotban van aggódhatunk más miatt is. Nem tudhatjuk mit kapnak a balhézók.

Kis idő múlva megtudjuk, hiszen visszatérnek a többiek. A jelen lévő felnőttel nem is foglalkozva ugrunk fel a helyünkről és szinte már kiabálva tudakoljuk meg tőlük, hogy mi a helyzet. Ezzel hatalmas hangzavart keltünk, át is jönnek szólni nekünk, hogy halkabbak legyünk. Ha nem áll ott a tábla előtt a tanítónő, nem zavartatjuk magunkat, azonban ő ott volt, így hát bele kellett törődnünk a tanulásba.

A napunk a suliban már a vége felé jár. Valamelyest csillapodtak a kedélyek. A fiúk szerencsére megúszták egy osztályfőnökivel és Kitti is jobb hangulatba került. Mindent megteszünk ezért. Andrisék folyamatosan vicceket mondanak, mi pedig fesztelenül nevetünk és ebből a jókedvből valamennyi átragad a reggel még kétségbeesett és mindenért magát okoló lányra. A költözéses téma háttérbe szorul. Ma nem akarunk a problémákra figyelni, szeretnénk végre kicsit felengedni és jövőhétre tolni az ilyen ügyeket.

Most is röhögünk az egyik poénon. Körültekintek az osztálytársaimon és örömmel konstatálom, hogy sikerült kicsit lazítanunk. Nem rágódni semmin. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy amint hazaérek újra eszembe jut minden és megoldást fogok keresni a helyzetünkre.
Mikor a hatodik óráról kicsengetnek feltápászkodunk és a cuccunkat felkapva elindulunk a tornacsarnok felé, ahol testnevelésünk lesz.

A tesiterem nincs messze az iskolától. Pár száz méter séta után odaérünk, ami körülbelül 5 percet vesz igénybe. Ezért teszik általában mindig a napunk végére ezt az órát, mert tudják, hogy mi öltözünk a leglassabban és így tovább itt tarthatnak.

Belépek az ajtón és az öltözőkhöz vezető folyosón meglátom Márkot, aki épp az apjával beszélget. Elakad a lélegzetem, de aztán egy pillanat múlva, mikor eszembe jut mire jöttem rá reggel elönt a harag. Legszívesebben odafutnék hozzá és megpofoznám, de muszáj türtőztetnem magam. Megpróbálom elrejteni érzéseimet és egy szó nélkül elsétálni mellette, azonban ő odaköszön nekünk.

- Helló!

- Szia - egy csepp lelkesedés nélkül mondom ki, rá se pillantva. Bemegyek az öltözőbe ledobom a táskám a padlóra, a tornazsákom pedig a padra és nekiállok átöltözni. A szokásos fehér egyen pólót veszem fel, amire rányomtatták iskolán címerét, a fekete biciklis nadrággal és a sportcipőmmel. Hamar elkészülök és utána csak a padon csücsülök és gondolkozom. Egész addig, míg nem szól Rita néni, hogy menjünk be a csarnokba.

Amint belépünk a terembe körülnézek. Rögtön kiszúrom Márkot, aki épp az öccsével beszélget. Felemeli a fejét és látom rajta, hogy ő is észrevesz. Elmosolyodik, majd odamegy az apjához és mond neki valamit. Kíváncsi vagyok mit.

- Ma kosarazni fogunk - hallom Péter bá hangját. Az egész osztály elcsendesedik és várja, hogy ismertesse az óra menetét.

- Természetesen először bemelegítünk - veszi át a szót Rita néni -, majd csapatokat alakítotok ki és játszunk.

Az első tizenöt perc rutinszerűen zajlik, négy embert kiválasztanak (kettő fiút és kettő lányt), akik különböző gyakorlatokat mutatnak nekünk, amiket utánoznunk kell. Ezzel átmozgatnak mindenkit. Ezután 4 ember kiáll a pálya közepére, ők a csapatkapitányok. Andris, Balázs, Dávid és Márk. Mind fiúk, ők választanak maguknak csapatot. Néhányan fennakadunk azon, hogy Márk nem ide tartozik. Miért állhat ő még is ott? Egyáltalán mit keres itt? Előfordulhat az, hogy valaki nem is az osztálytársunk, mégis itt van? Végül aztán belátjuk, hogy nem lenne értelme kötözködni. 

Az emberek felének a neve már elhangzott. Nem különösebben zavar, csak csücsülök a földön és unottan nézek körül. Gondolatban egészen máshol járok. Meg is lepődöm, mikor az meghallom, hogy engem szólítanak. Zavartan pillantok fel. Először le sem esik mi a helyzet, de miután közlik velem, hogy Márk csapatába raktak felállok és odasétálok hozzájuk. Beállok mögéjük. 

- Rendben. Ti - mutat ránk - vegyétek fel a sárga mezt, Balázsék a kéket, Dávidék pedig a zöld színűt. Andris csapata lesz a fehér. A zöldek és a fehérek leülnek. Először ti játszatok, minden megy szokás szerint.

Bólintunk és elszóródva felállunk a pályára. Nem mondom, hogy értek a kosárlabdához. Tulajdonképpen ez nekem abból áll, hogy van egy labda, amit meg kell szerezni, egy kosárpalán, amiről lóg lefelé egy anyagdarab, ennek lukas az alja, tehát ide kell dobni az előbb említett gömbölyű tárgyat.

A narancs és citromsárga színű, kidomborodásokkal teli labdát feldobják. Annyira rájövök, hogy ez a miénk lesz. Elindul a játék és vele együtt én is futok, hogy legalább csináljak valamit. Természetesen próbálok segíteni a többieknek és nem bénázni, azonban ez annyira nem egyszerű. Sokszor kiesik a kezemből a kosárlabda vagy éppen nem kapom el. Néha persze sikerül, ilyenkor viszont fáj a kezem, főleg mikor Márk dobja nekem túl erősen. Időközben elmélázok azon, vajon mindig így csinálja-e vagy csak velem ilyen kegyetlen. mérges rám, hogy folyamatosan kiszúr velem? De miért lenne az? Ennek semmi értelme.

Ezen nem agyalhatok túl sok időn át, ugyanis mellkasomat eltalálja valami és az erejétől a földön kötök ki. Elterülök a padlón és lehunyom a szemem. Kapkodom a levegőt, ezért igyekszem minél előbb normalizálni a légzésem. Nem megy egykönnyen. Közben a gyerekek körém gyűlnek és hallom, hogy kérdezgetik egymást, mi történt? Valami bajom van? Erre én sem tudok válaszolni. Kis idő után felnyílnak szemhéjaim és meglátom körülöttem a tömeget. 

- Márk mit csináltál? - hallom néhány barátnőm aggódó hangját. Sejthettem volna, hogy ő volt. Hirtelen felülök, de rögtön meg is bánom, hiszen szédülni kezdek. Megtámaszkodok a kezemmel és várom, hogy végre kitisztuljon a látásom, ezután felállok. Nem kell sokáig keresnem a tekintetemmel a fiút, tőlem két lépésre áll. Odasétálok elé és pofon vágom, amekkora erővel csak tudom. Per pillanat nem érdekel, hogy az én kezem bánja, dühös vagyok rá. A telefonos ügy és a mai eset miatt is. 

- Remélem tudod miért kaptad! - morgom, hangom azonban alig hallatszik. Nem foglalkozom a többiek értetlen képével kimegyek a csarnokból.

Hazafelé sétálva elgondolkodom a mai nap történésein. Hogy lehet hogy ennyi rossz történjen ilyen rövid idő alatt?
Otthon még minden olyan jó volt. Mikor megérkeztem az iskolába ott romlott el minden. Kezdődött azzal, hogy rájöttem ki hívott fel, aztán jött az a furcsa, kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendben, míg végül Richárd és Kitti szakítottak és verekedés alakult ki. A nap további részét próbáltuk vidáman, fesztelenül eltölteni és nem gondolni semmi, ami elronthatná a kedvünk, de valahogy nekem nem ment. Kicsit ideges voltam, ha ez nem is látszott meg. Igazság szerint magamnak sem vallottam volna be. A végére pedig jön ez az egész.
Mérges vagyok Márkra, nem feltétlenül azért mert megdobott, hiszen annak ellenére, hogy elég erős volt és fájt, de nem lett bajom. Mindössze azért utálom, mert nem értem miért szúr ki velem és ez nagyon zavar, de természetesen nem megyek, majd oda hozzá megkérdezni.
Mikor hazaérek anya már otthon van. Meglepődik, hogy milyen rossz lett a hangulatom, megkérdezi mi volt az iskolában, de én csak a fejem rázom és egy szó nélkül szaladok be a szobámba. Ott előkapom a könyveimet és megtanulok holnapra. Túlságosan hamar végzek, így a plusz dolgokat is átveszem, majd megint ott lyukadok ki, hogy nem tudom mit csináljak. Végül elterülök az ágyon és foglalkozom végre azzal, amivel nem szerettem volna. Egy csomó variáció az eszembe ötlik, de nem tudom melyiket lehetne megvalósítani. Mikor már órák óta azon jár az agyam, hogy a költözést hogyan lehet elkerülni és Márkot elzavarni már teljesen kikészülök és elerednek a könnyeim. Nem szoktam túl gyakran sírni, de ez most annyira más. Az idegesség kiüt rajtam, nem tudom meddig zokoghatok a párnába szorítva az arcom, de egyszer csak arra eszmélek fel, hogy nyílik az ajtó. Felemelem a fejem és arra nézek. Két ember lép be. Márk és az apja. Gyorsan letörlöm a könnyeimet, de ez nem segít sokat. A szemeim pirosak és egyébkét is már látták az előbb, hogy könnyezik a szemem. Nem leplezhetem. Látom, hogy Péter bá súg valamit a fia fülébe, majd kilép az ajtón és behajtja azt maga mögött. Márknak nem tükröződik semmi fajta érzelem az arcán. Körültekint a hálószobámba, majd elkezd körbejárkálni. Mindent szemügyre vesz, néhány dolgot fel is emel a helyéről. Ekkor szólok rá:
- Mit képzelsz magadról? Nem nyúlj a dolgaimhoz!
- Oké - teszi vissza a helyére a fényképalbumomat, majd megfordul.
- Mit keresel itt? - örülök, hogy végre rám figyel, így már talán kielégíti a kíváncsiságom.
- A faterom úgy gondolta bocsánatot kell kérnem tőled - rántja meg a vállát.
- Jó, akkor hallgatom - teszem keresztbe a kezem, miközben felállok az ágyamról.
- Először te - utánozza ő is a mozdulatot. Értetlenül bámulok rá.
- Mit először én? - na igen ezt a mondat tökéletesen értelmetlenre sikeredett.
- Mondd, hogy bocsánat
- Miért?
- Mert megütöttél.
- Megérdemelted - mondom. - Ha nem szeretnéd kimondani azt a szót akkor akár el is mehetsz
Az kijáratra mutatok, amin keresztül távozhat a birodalmamból. Ő azonban egy helyben marad. Behunyom a szemem. Kezdek nagyon dühös lenni. - Akkor máshogy mondom. Tűnj el!
Továbbra sem mozdul, de most legalább szóra nyitja a száját.
- Bocsánat - mondja, majd elsétál mellettem és úgy tesz, ahogy az előbb parancsoltam.