7. bejegyzés

Február 7.

Mikor feleszmélek, ahelyett, hogy a földön feküdnék Márk karjában találom magam. Ijedten pillant rám.

- Mi történt? - kérdezem kábán. Még mindig szédülök és a pár perccel ezelőtt történtek eléggé homályosak.

- Ne tudom - feleli zavarodottan aztán elenged, azonban én a kabátja után kapok. Elkap a hányinger és megremegnek a lábaim, nem szeretnék elesni. Márk láthatja rajtam, hogy továbbra sem vagyok jó állapotban, ezért felajánlja, hogy elkísér. Más körülmények között azonnal visszautasítanám, de most nem. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha a hátralévő utat nem egyedül teszem meg. Belekapaszkodom a karjába és elindulunk. Egy szót sem szólunk egymáshoz, egészen addig míg a házunk elé nem érünk. Ott elengedem a kezét és megköszönöm, hogy idáig eljött velem.

- Semmiség - legyint, majd anélkül, hogy elköszönne megfordul és elindul arra, amerről jöttünk. Értetlenül nézek, de én sem mondok semmit. A kapunk már nyitva, hát persze, hiszen anya ma hamarabb hazaért. Bemegyek a kapunk, majd az ajtón. Miután leveszem a kabátom és a cipőm beviszem a táskám a szobába és elmesélem anyának mi történt. Nagyon megijed. nem tudja mi van velem, habár már régebben is előfordult velem ilyesmi. Akkor azonban a vérről beszélgettünk, ami nem a kedvenc témám. Szóval akkor csupán leestem a székről, az iskolában, óra közben. Ezzel halálra rémisztve a többieket. Most azonban semmi olyan nem került szóba, amitől rosszul lehettem volna. Most csak simán összecsuklottam. Még szerencse, hogy Márk ott volt, mert egyébként nem tudom mi lett volna velem.

Anya - miközben arról magyaráz, hogy ez mennyire nem normális dolog - közli velem azt is, hogy el kell mennünk vérvételre. Erre lesápadok és ellenkezek.

- De anya! Tudod mennyire félek tőle és egyébként is....

Őt viszont nem lehet e felől meggyőzni, már eldöntötte. Hétfő reggel tehát ezzel kezdhetem a napomat. Hurrá.

Bemegyek a szobámba és lelkileg próbálom felkészíteni magam a hétfői napra. Még annyira nem ijedtem meg tőle, talán azért mert időben ezt még annyira távolinak érzem. Közben elkészítem a házi feladatom és nagyjából megtanulok másnapra. Ez két és fél órámba telik, mert közben el-el kalandozom, a gondolataim más irányba terelődnek. Aztán csak vissza kell térnem a matek feladatok gyakorlásához, akármennyire is unom őket. Fél hét körül nekiállok olvasni, de nem tudok sokáig, mert le kell mennem vacsorázni. Leszaladok és gyorsan elfogyasztom a tálamon lévő ételt, majd iszom mellé egy pohár forró teát. Ezután lezuhanyzom, fogat mosok és addig olvasok, míg le nem ragadnak a szemeim.

Február 10.

Reggel már fél ötkor felébredek és nem igazán sikerül visszaaludnom. Nem is lenne sok értelem, úgyis  már hatkor fel kell kelnem, hogy odaérjünk. Itt nem időpont kérés hanem sorszám alapján hívják be az embereket.

Mikor anya jön ébreszteni én már fent vagyok. Hamar ki is ugrom az ágyból. A hasam korog, de nem reggelizhetek. Vizet azonban ihatok és kell is, hogy jobban látszódjon a vénám. Amíg a többiek esznek én felöltözöm. Egy fekete farmert veszek fel, hozzá háromnegyedes ujjú kék felsővel, erre egy cipzáros pulóver húzok, majd miután megfésültem a hajam leülök és az indulásig olvasok. Anya visz le, ma csak tízre kell bemennie a munkahelyére, így ráér. Először kirakjuk az öcsémet a sulijánál, majd elindulunk a rendelőhöz. Már itt félek és folyamatosan azt mondogatom, hogy: Jajajajaj...

Bemegyünk az épületbe. A váróteremben már jó pár ember összegyűlt. Ennek ellenére nem kell túl sokat várni.

Mikor belépünk a helyiségbe ahol leveszik a vért jobban kezdek izgulni. Próbálom elterelni a figyelmem, ezért szétnézek a szobában. Azt hittem csak valami kis zug lesz, ablakok nélkül, ennek ellenére óriási hely van benne, az egyik falon pedig hatalmas üveg ablakok foglalnak helyet. Két fal mentén asztal húzódik, mellette székek állnak, van továbbá benn egy ágy is. Talán arra fektetik le azokat akik szédülni kezdenek vagy rosszul lesznek. Nekem most kivételesen nincs bajom. Amennyire lehet nyugodt vagyok. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt leülök a székre. A laboros nő leszorító gumit tesz a kezemre, majd megütögeti azt a tenyerével és lefertőtleníti. Beleböki a tűt a karomba. Kellemetlen érzés, a fejem végig jobbra  fordítom és összeszorítom a számat. Ki kell bírnom, már nincs sok hátra... - mondogatom magamban és egyszer csak arra eszmélek fel, hogy már vége. Egy vatta darabot kell a könyökhajlatomhoz szorítanom. Elköszönöm, majd kilépünk a többi ember közé. Anya a hátamra teríti a kabátot és kimegyünk a friss levegőre.

- Megkönnyebbültem - vallom be anyunak, aki természetesen tudja mit érzem. - Végre túl vagyok rajta és remélem nem lesz semmi baj.

Beszállunk a kocsiba. Az iskola felé tartunk. Anya kirak az épület előtt én pedig bemegyek. Mikor kopogok, majd benyitok a terembe az óra már húsz perce tart. Természetesen Soma azonnal

megszólal, hogy elkéstél, mire én megmagyarázom, hol voltam. Ezután leülök a helyemre és előveszem a könyveimet, majd - miután megtudakolom- kinyitom ott, ahol tartunk és bekapcsolódok a tanulásba.

Mikor kicsöngetnek odajönnek hozzám a barátnőim. Megkérdezik mi történt. Elmesélem nekik a pénteki hazamenetelt az iskolából. Ők ezen csak nevetnek és viccelődni kezdenek. El szeretném terelni a figyelmüket ezért feldobok egy másik témát. A költözést, azonnal abbahagyják a röhögcsélést és komolyabban kezdenek viselkedni. 

- Gondolkoztam ezen a hétvégén és - kezdi Trixi - lakhatnál mondjuk a nagyszüleidnél.

- Jé, tényleg. Ők itt élnek nem? Miért ne költözhetnél hozzájuk? - helyesli Dóri az ötletet.

- Nem hiszem, hogy ez egy jó megoldás volna. Hiszen ők Fonyódon laknak. Bonyolult lenne minden nap bejárni ide - rázza a fejét.

- Jó, de akkor hétköznapokon felkelsz korán - úgy is mindig azt csinálod - felszállsz a buszra és bejössz a suliba. Csak kicsit kell sétálnod - mondom. Szerintem sem lenne rossz megoldás.
- Egyébként meg ha nagyon nem tudnál hazamenni akár aludhatnál is valamelyikőnknél.
- Talán. De nem vagyok benne biztos. Jövő héten jönnek haza Ádámék. Neki talán van valami ötlete - sóhajt fel. Reménykedem benne, hogy a bátyja tényleg tud nekünk segíteni.
Sajnos az a tíz perc ami szünet ilyenkor van nem sok egy ilyen ügy megtárgyalásához. Hamar becsöngetnek és nem tudunk tovább csevegni erről. A matek tanárra kell koncentrálnunk, aki nem túl lelkesen adja le nekünk az anyagot. Ma kifejezetten rossz a hangulata, ugyanis mindenkire rászól. Fenyegeti azzal, hogy elveszi az ellenőrzőjét, emellett az egyik fiút ki is küldi és értesíti a szüleit arról, hogy a gyermekük nem csinál semmit az óráján. Kicsöngetés felé már kezdek ásítozni és ez is szúrja a tanárnő szemét. Szóvá is teszi a többiek meg röhögnek a nem éppen vicces megjegyzésén.
A szünetben - míg tovább folytatjuk az imént megszakadt beszélgetésünket - majdnem elalszom.
- Komolyan mondom, ez a nő egyre rosszabb - nyomok el egy ásítást.
- Lehangoló - harap egyet a szendvicsébe Trixi. Na igen ez a szó illik rá a legjobban.
A többieknek nem rontotta el a kedvét. A fiúk - mint mindig - most is kiélvezik ezt a szünetet. Most éppen dobálóznak egy teniszlabdával, amit fogalmam sincs honnan szedtek elő. Mi próbálunk nem az útjukba kerülni, mert ha egyszer eltalálnak az fáj. Tapasztalatból tudom.
Miután megettük az ételünket lemegyünk a pályára. Szokásunk szerint a közepén ácsorgunk kört alkotva és beszélgetünk. Eldöntöttük, hogy majd talán holnap folytatjuk az ötletelést, hiszen még várhat egy kicsit. Antónia csak a hónap végén megy el. Illetve csak menne el, de nem fog. Mi mindenesetre megteszünk bármit az ügy érdekében, de ehhez segítségre lesz szükségünk. Ezt a nővéremtől, Kiarától és Toncsi bátyjától, Ádámtól várjuk. Rájuk kiskorunktól kezdve számíthattunk, így reméljük most sem csalódunk bennük. Mikor meghalljuk a csengő idegesítő hangját elindulunk befelé az épületbe. Útközben azonban összetalálkozunk Márkkal. A falnak támaszkodik, a bejárat mellett.
- Jól vagy? - kérdezi. Kicsit mintha aggódna.
- Azóta nem történt velem hasonló, de ma voltunk vérvételen. Nem tudom, majd holnap megmondom. Szia - búcsúzok el tőle, majd a barátnőim után futok, akik otthagytak vele.
- Köszi, hogy megvártok - csapok egyet Trixi vállára, mire odakapja a kezét és feljajdul. - Hoppsz. Bocsi.
Lehet kicsit erősen ütöttem, de hát ő is csinált már ilyet velem.
- Nem akartunk zavarni - emelik fel védekezőn a kezét a többiek.
- Miben zavartatok volna? Csak bocsánatot kért.
- Aha - bólogat Lia. - és randira hívott.
- Ezt meg honnan veszed? - kezdek kissé mérges lenni rájuk. Tudom, hogy csak viccelődnek, de akkor is baromira idegesítő tud lenni. - Tisztában vagytok azzal, hogy Márk az ősellenségem?
- Nem. Mikor lett az? - kérdezi Dóri.
- Még oviban voltunk, mikor... - kezdek bele és el is mesélem nekik az egész történetet. Közben azonban bejön a fiúk tesi tanárja (Dávid és Márk apja), a fiával együtt és mindketten végighallgatják azt. Mikor befejezem megfordulok és szembe találom magam a fiúval, akiről az előbb nem túl szépeket mondtam. Gonoszan mosolyog.
- Ennyire nem emlékeztem rá tisztán, de, így legalább már mindent tudok.
Fogalmam sincs mit rejt ez a számomra értelmetlen, rejtélyes mondat, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan meg fogom tudni.