Majdnem egy hónap eltelt, úgy, hogy észre sem vettem. természetesen rengeteg minden történt ez idő alatt. Az osztállyal több versenyen is részt vettünk, ezek legtöbbször sport mérkőzések voltak. Kosárlabda, kézilabda, foci. Én legeslegjobban az elsőt díjaztam, egész sokat hozzáértem a labdához, emellett nagyon élveztem. Az utóbbi időben sokat gyakoroltunk, így jól ment. A kéziben nem igazán jeleskedtem, ha a laszti elkaptam, de egyébként nem törtem magam. A futballról meg inkább ne is beszéljünk, tulajdonképpen csak álltam a pályán, teljesen elveszetten. Hamar rájöttek, hogy ez nekem nem megy, így szerencsére ki is állítottak. Ennek ellenére - a többiek jóvoltából - nyertünk. Büszke vagyok magunkra, hogy ilyen eredményt el tudtunk érni. Tavaly nem volt ennyire jó a végkifejlet. Harmadikok lettünk, most viszont bebizonyítottuk, hogy az osztályközösségünk is kiváló.
Tanulmányi megmérettetések is elénk sodródtak, de ebben csak egy-két diák vett részt, a legjobbak. Én egyik tantárgyból sem mentem, viszont drukkoltam másoknak és ez sem rossz dolog.
Az osztály tisztasága nem a legjobb. Erről nagyrészt a fiúk tehetnek, de ezt sosem fogják fel. Az elején próbáltunk hatni rájuk, mondtuk, hogy szedjék fel a szemetet vagy ami még jobb, ne dobálják el, de ez nem különösebben érdekelte őket. Ma már mi sem foglalkozunk vele. Az utolsó helyre kerülünk, de ez van, nem lehet mit tenni.
Márkkal akkor beszéltem utoljára, mikor átjött hozzánk. Lassan egy hónapja. Nem érdekel, sőt örülök neki. Nem tudom, hogy kinek sikerült meggyőznie arról, hogy hagyjon békén, szálljon le rólam, de hálás vagyok annak a személynek. A Dórival való kapcsolata véget ért és nem viselte meg egyikőjüket sem a szakítás. Azóta újabb lány - vagy inkább lányok - bukkantak fel a fiú közelében, mind idősebbek nálunk. Márk néha-néha azért még rám pillant. Gondolom azért, hogy hogyan reagálok rá, de nem kapja meg amit akar. Közömbösen nézek vissza rá, ezzel sokszor az őrületbe kergetem, de nem érdekel.
Közben felbukkant egy másik fiú, aki Kittivel volt nemrégiben. Kiderült, hogy a bátyja. Bence nagyon kedves srác, de nem nagyon találkozunk és egyébként is van barátnője.
A tanulásban jól haladok, nem szereztem hármasnál rosszabb jegyet, ami jónak számít. A matek is egészen pompás, négyes volt a legutóbbi szám, melyet az ellenőrzőmbe firkanthattam. Mellette ez a cím szerepelt: Algebra. Ügyes vagyok!
Több említésre méltó dolog nem történt velem. Ugyanúgy járok az iskolába, viszem az öcsémet is. Néha Kiara is hazajön, habár nehezen tud elszakadni a fővárosból. Sokszor hozza Ádámot is, egyszer nálunk alszanak, egyszer Antóniáéknál. Nem tudnak elválni egymástól, sokszor az agyamra mennek, nagyon idegesítőek és nyálasak. Szokták mondani, hogy a szerelem bolondít. Ez így van, aláírom. A testvérem elvesztette a józan eszét és a legrosszabb, hogy nekem is akart találni egy barátot, aki majd boldoggá tesz. Aha, persze. Egyenlőre engem ne tegyen boldoggá és őrülté semelyik fiú. Egyébként anyáék is így gondolják, koncentráljak a tanulásra. Én nem éppen erre gondoltam, mikor közöltem Kiarával, hogy hagyjon békén, nekem nincs szükségem idióta fiúkra, de mindegy.
Reggel fáradtan ébredek, az időjárás sem kedvez nekem. Amikor kinézek az ablakon szürke felhőket látok az égen felettem, beborult. Kitűnő, valószínűleg az eső is elered, majd. tehát megkérem anyát, hogy szállítson el a suliba. Levánszorgok a lépcsőn és a konyhába megye, ahol anya szokás szerint a reggeli kávéját készíti. Adolf pedig az asztal mellett ül, a helyén és az ételét majszolja.
- Jó reggelt! - köszönök és elnyomok egy ásítást. Kihalászom a hűtőszekrényből a tejet és egy üres kiflit kapok a kezembe, majd én is lecsüccsenek az egyik székbe és elfogyasztom a reggelimet. Miután ezzel megvagyok, visszaszaladok a szobámba, kiválasztom a ruhadarabokat, melyeket ma veszek fel. Egy sima farmert választok, zöld kötött pulcsihoz és egy Converse cipőhöz. Ezután a vállamra kapom az iskolatáskámat és lerohanok a grádicson. Az előtérben anya vár rám, a kisöcsémmel. Természetesen mind a ketten készen vannak.
- Mehetünk! - magamra öltöm a kabátom és kilépek az ajtón, anya bezárja utánunk.
- Délután haza tudsz sétálni, ugye? - kérdi anya, mire én bólintok - Rendben. Adolf érted elmegyek, addig maradj az iskolában.
Először Adolfot rakjuk ki, az ő sulijánál, aztán anya tőlem búcsúzik el. Ezután besétálok az iskola épületébe és már épp indulnék felfelé a lépcsőn, mikor egy kezet érzek a vállamon. Hátrafordítom a fejem és Dávidot találom ott. - Bajban vagy.
- Mi? Mit tettem? - értetlenkedem, de ezután meglátom mögötte a bátyját is.
- Bajban vagy?
- Mi ez, valami bizarr filmjelenet? Zombik vagytok? Vagy valaki irányítja az agyatokat? Vagy csak hülyét akartok csinálni belőlem?
A körülöttem lévő tanulók, mind ezt hajtogatják. Kicsit kezd ijesztő lenni, sarkon fordulok és kettesével szedve a lépcsőfokokat szaladok felfelé az első emeletre. Az osztályba beérve mindenki döbbenten néz rám, én még mindig rémülten bámulok rájuk.
- Ugye nem vagyok bajban?
Az osztálytársaim mind a fejüket rázzák és értetlenkedve pislognak rám. Látszólag ők semmiről nem tudnak és nem így gondolják. Azonban van aki nem így van ezzel:
- De. Bajban vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése