5. bejegyzés

Február 5.

A tanár, aki felénk közeledik nem más, mint a kémia tanárnőnk. A fiúknak fel sem tűnik, de mi már tudjuk, hogy óriási bajban vannak és nem keverednek ki belőle egykönnyen. Xenon Tünde megáll előttük és rájuk ordít, hogy azonnal fejezzék be. Ledermednek. Azt hiszem most rájöttek mi vár rájuk. Az összes gyereket, aki rész vett ebben az igazgatóiba küldik. Minket lányokat szerencsére békén hagynak, de azért a kioktatás nem maradhat el. Kitti mindeközben megszeppenve áll a fal mellett. Remegnek a lábai és látszik mekkora erőfeszítések árán tudja visszatartani a könnyeit. Odasereglünk mellé és betámogatjuk az osztályba, ahol rögtön sírva is fakad és szavakat próbál kinyögni. Nehéz megérteni, de mintha azt mondaná: "minden az én hibám".

Vajon miért gondolja ezt? Mi történhetett? Egyáltalán mióta voltak ezek együtt? Alig várom, hogy választ kapjak ezekre a kérdésekre, de tisztában vagyok azzal, hogy erre még várnom kell. Első dolgunk megnyugtatni szegény lányt. Miközben ezzel próbálkozunk megszólal az óra kezdetét jelző csengő, minket azonban a jelen helyzetben ez érdekel a legkevésbé. Az osztályunk fele egyébként sincs itt. Öt perc múlva megérkezik a tanár és felszólít minket arra, hogy foglaljunk helyet. Nagy sóhaj kíséretében megtaláljuk a helyünket. Kittit kiküldik a mosdóba. Most, hogy ő már jobb állapotban van aggódhatunk más miatt is. Nem tudhatjuk mit kapnak a balhézók.

Kis idő múlva megtudjuk, hiszen visszatérnek a többiek. A jelen lévő felnőttel nem is foglalkozva ugrunk fel a helyünkről és szinte már kiabálva tudakoljuk meg tőlük, hogy mi a helyzet. Ezzel hatalmas hangzavart keltünk, át is jönnek szólni nekünk, hogy halkabbak legyünk. Ha nem áll ott a tábla előtt a tanítónő, nem zavartatjuk magunkat, azonban ő ott volt, így hát bele kellett törődnünk a tanulásba.

A napunk a suliban már a vége felé jár. Valamelyest csillapodtak a kedélyek. A fiúk szerencsére megúszták egy osztályfőnökivel és Kitti is jobb hangulatba került. Mindent megteszünk ezért. Andrisék folyamatosan vicceket mondanak, mi pedig fesztelenül nevetünk és ebből a jókedvből valamennyi átragad a reggel még kétségbeesett és mindenért magát okoló lányra. A költözéses téma háttérbe szorul. Ma nem akarunk a problémákra figyelni, szeretnénk végre kicsit felengedni és jövőhétre tolni az ilyen ügyeket.

Most is röhögünk az egyik poénon. Körültekintek az osztálytársaimon és örömmel konstatálom, hogy sikerült kicsit lazítanunk. Nem rágódni semmin. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy amint hazaérek újra eszembe jut minden és megoldást fogok keresni a helyzetünkre.
Mikor a hatodik óráról kicsengetnek feltápászkodunk és a cuccunkat felkapva elindulunk a tornacsarnok felé, ahol testnevelésünk lesz.

A tesiterem nincs messze az iskolától. Pár száz méter séta után odaérünk, ami körülbelül 5 percet vesz igénybe. Ezért teszik általában mindig a napunk végére ezt az órát, mert tudják, hogy mi öltözünk a leglassabban és így tovább itt tarthatnak.

Belépek az ajtón és az öltözőkhöz vezető folyosón meglátom Márkot, aki épp az apjával beszélget. Elakad a lélegzetem, de aztán egy pillanat múlva, mikor eszembe jut mire jöttem rá reggel elönt a harag. Legszívesebben odafutnék hozzá és megpofoznám, de muszáj türtőztetnem magam. Megpróbálom elrejteni érzéseimet és egy szó nélkül elsétálni mellette, azonban ő odaköszön nekünk.

- Helló!

- Szia - egy csepp lelkesedés nélkül mondom ki, rá se pillantva. Bemegyek az öltözőbe ledobom a táskám a padlóra, a tornazsákom pedig a padra és nekiállok átöltözni. A szokásos fehér egyen pólót veszem fel, amire rányomtatták iskolán címerét, a fekete biciklis nadrággal és a sportcipőmmel. Hamar elkészülök és utána csak a padon csücsülök és gondolkozom. Egész addig, míg nem szól Rita néni, hogy menjünk be a csarnokba.

Amint belépünk a terembe körülnézek. Rögtön kiszúrom Márkot, aki épp az öccsével beszélget. Felemeli a fejét és látom rajta, hogy ő is észrevesz. Elmosolyodik, majd odamegy az apjához és mond neki valamit. Kíváncsi vagyok mit.

- Ma kosarazni fogunk - hallom Péter bá hangját. Az egész osztály elcsendesedik és várja, hogy ismertesse az óra menetét.

- Természetesen először bemelegítünk - veszi át a szót Rita néni -, majd csapatokat alakítotok ki és játszunk.

Az első tizenöt perc rutinszerűen zajlik, négy embert kiválasztanak (kettő fiút és kettő lányt), akik különböző gyakorlatokat mutatnak nekünk, amiket utánoznunk kell. Ezzel átmozgatnak mindenkit. Ezután 4 ember kiáll a pálya közepére, ők a csapatkapitányok. Andris, Balázs, Dávid és Márk. Mind fiúk, ők választanak maguknak csapatot. Néhányan fennakadunk azon, hogy Márk nem ide tartozik. Miért állhat ő még is ott? Egyáltalán mit keres itt? Előfordulhat az, hogy valaki nem is az osztálytársunk, mégis itt van? Végül aztán belátjuk, hogy nem lenne értelme kötözködni. 

Az emberek felének a neve már elhangzott. Nem különösebben zavar, csak csücsülök a földön és unottan nézek körül. Gondolatban egészen máshol járok. Meg is lepődöm, mikor az meghallom, hogy engem szólítanak. Zavartan pillantok fel. Először le sem esik mi a helyzet, de miután közlik velem, hogy Márk csapatába raktak felállok és odasétálok hozzájuk. Beállok mögéjük. 

- Rendben. Ti - mutat ránk - vegyétek fel a sárga mezt, Balázsék a kéket, Dávidék pedig a zöld színűt. Andris csapata lesz a fehér. A zöldek és a fehérek leülnek. Először ti játszatok, minden megy szokás szerint.

Bólintunk és elszóródva felállunk a pályára. Nem mondom, hogy értek a kosárlabdához. Tulajdonképpen ez nekem abból áll, hogy van egy labda, amit meg kell szerezni, egy kosárpalán, amiről lóg lefelé egy anyagdarab, ennek lukas az alja, tehát ide kell dobni az előbb említett gömbölyű tárgyat.

A narancs és citromsárga színű, kidomborodásokkal teli labdát feldobják. Annyira rájövök, hogy ez a miénk lesz. Elindul a játék és vele együtt én is futok, hogy legalább csináljak valamit. Természetesen próbálok segíteni a többieknek és nem bénázni, azonban ez annyira nem egyszerű. Sokszor kiesik a kezemből a kosárlabda vagy éppen nem kapom el. Néha persze sikerül, ilyenkor viszont fáj a kezem, főleg mikor Márk dobja nekem túl erősen. Időközben elmélázok azon, vajon mindig így csinálja-e vagy csak velem ilyen kegyetlen. mérges rám, hogy folyamatosan kiszúr velem? De miért lenne az? Ennek semmi értelme.

Ezen nem agyalhatok túl sok időn át, ugyanis mellkasomat eltalálja valami és az erejétől a földön kötök ki. Elterülök a padlón és lehunyom a szemem. Kapkodom a levegőt, ezért igyekszem minél előbb normalizálni a légzésem. Nem megy egykönnyen. Közben a gyerekek körém gyűlnek és hallom, hogy kérdezgetik egymást, mi történt? Valami bajom van? Erre én sem tudok válaszolni. Kis idő után felnyílnak szemhéjaim és meglátom körülöttem a tömeget. 

- Márk mit csináltál? - hallom néhány barátnőm aggódó hangját. Sejthettem volna, hogy ő volt. Hirtelen felülök, de rögtön meg is bánom, hiszen szédülni kezdek. Megtámaszkodok a kezemmel és várom, hogy végre kitisztuljon a látásom, ezután felállok. Nem kell sokáig keresnem a tekintetemmel a fiút, tőlem két lépésre áll. Odasétálok elé és pofon vágom, amekkora erővel csak tudom. Per pillanat nem érdekel, hogy az én kezem bánja, dühös vagyok rá. A telefonos ügy és a mai eset miatt is. 

- Remélem tudod miért kaptad! - morgom, hangom azonban alig hallatszik. Nem foglalkozom a többiek értetlen képével kimegyek a csarnokból.

Hazafelé sétálva elgondolkodom a mai nap történésein. Hogy lehet hogy ennyi rossz történjen ilyen rövid idő alatt?
Otthon még minden olyan jó volt. Mikor megérkeztem az iskolába ott romlott el minden. Kezdődött azzal, hogy rájöttem ki hívott fel, aztán jött az a furcsa, kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendben, míg végül Richárd és Kitti szakítottak és verekedés alakult ki. A nap további részét próbáltuk vidáman, fesztelenül eltölteni és nem gondolni semmi, ami elronthatná a kedvünk, de valahogy nekem nem ment. Kicsit ideges voltam, ha ez nem is látszott meg. Igazság szerint magamnak sem vallottam volna be. A végére pedig jön ez az egész.
Mérges vagyok Márkra, nem feltétlenül azért mert megdobott, hiszen annak ellenére, hogy elég erős volt és fájt, de nem lett bajom. Mindössze azért utálom, mert nem értem miért szúr ki velem és ez nagyon zavar, de természetesen nem megyek, majd oda hozzá megkérdezni.
Mikor hazaérek anya már otthon van. Meglepődik, hogy milyen rossz lett a hangulatom, megkérdezi mi volt az iskolában, de én csak a fejem rázom és egy szó nélkül szaladok be a szobámba. Ott előkapom a könyveimet és megtanulok holnapra. Túlságosan hamar végzek, így a plusz dolgokat is átveszem, majd megint ott lyukadok ki, hogy nem tudom mit csináljak. Végül elterülök az ágyon és foglalkozom végre azzal, amivel nem szerettem volna. Egy csomó variáció az eszembe ötlik, de nem tudom melyiket lehetne megvalósítani. Mikor már órák óta azon jár az agyam, hogy a költözést hogyan lehet elkerülni és Márkot elzavarni már teljesen kikészülök és elerednek a könnyeim. Nem szoktam túl gyakran sírni, de ez most annyira más. Az idegesség kiüt rajtam, nem tudom meddig zokoghatok a párnába szorítva az arcom, de egyszer csak arra eszmélek fel, hogy nyílik az ajtó. Felemelem a fejem és arra nézek. Két ember lép be. Márk és az apja. Gyorsan letörlöm a könnyeimet, de ez nem segít sokat. A szemeim pirosak és egyébkét is már látták az előbb, hogy könnyezik a szemem. Nem leplezhetem. Látom, hogy Péter bá súg valamit a fia fülébe, majd kilép az ajtón és behajtja azt maga mögött. Márknak nem tükröződik semmi fajta érzelem az arcán. Körültekint a hálószobámba, majd elkezd körbejárkálni. Mindent szemügyre vesz, néhány dolgot fel is emel a helyéről. Ekkor szólok rá:
- Mit képzelsz magadról? Nem nyúlj a dolgaimhoz!
- Oké - teszi vissza a helyére a fényképalbumomat, majd megfordul.
- Mit keresel itt? - örülök, hogy végre rám figyel, így már talán kielégíti a kíváncsiságom.
- A faterom úgy gondolta bocsánatot kell kérnem tőled - rántja meg a vállát.
- Jó, akkor hallgatom - teszem keresztbe a kezem, miközben felállok az ágyamról.
- Először te - utánozza ő is a mozdulatot. Értetlenül bámulok rá.
- Mit először én? - na igen ezt a mondat tökéletesen értelmetlenre sikeredett.
- Mondd, hogy bocsánat
- Miért?
- Mert megütöttél.
- Megérdemelted - mondom. - Ha nem szeretnéd kimondani azt a szót akkor akár el is mehetsz
Az kijáratra mutatok, amin keresztül távozhat a birodalmamból. Ő azonban egy helyben marad. Behunyom a szemem. Kezdek nagyon dühös lenni. - Akkor máshogy mondom. Tűnj el!
Továbbra sem mozdul, de most legalább szóra nyitja a száját.
- Bocsánat - mondja, majd elsétál mellettem és úgy tesz, ahogy az előbb parancsoltam.