16. bejegyzés

babák

Április 14.
Korrepetálás! Komolyan mondom, aki kitalálta ezt, hogy a gyerekek segítsenek egymásnak, az nem normális! Alapból nem is nekünk kéne arról gondoskodni, hogy az iskolatársainknak jobbak legyenek a jegyei! Ez a tanárok feladata, általános iskolában tökéletesen megoldották, bezzeg most! Fogalmam sincs miért pont engem választottak erre a feladatra, hiszen nem is egy évfolyamba tartozunk. Márk egyel felettem jár és még én segítsek neki? Nem is értem. Addig oké, hogy "kiemelkedő vagyok" néhány tantárgyból, de ez nem elég. Ahhoz, hogy Márk tanuljon is tőlem nekem is tudnom kéne az anyagot. Ez nekem nem megy. 

Az osztályterembe visszaérve a lányok azonnal letámadnak: - Mi történt? miről volt szó?

- Semmi fontosról - legyintek. Nem szeretnék magyarázkodni, csak senki ne tudja meg, mi történt az irodában! Barátnőim azonban nem képesek annyiban hagyni. Jönnek utánam és tovább szimatolnak.

- Nem, nem, nem. Semmi. Értsétek már meg! - húzom fel magam. A lányok nem értenek a szép szóból. 

- Nem értem mi ezen a nagy titok. Csak nem kirúgtak?

- Dehogy! Ne is jusson eszedbe ekkora marhaság! Egyszerűen nem tartozik rátok és kész! Légy szíves értsétek végre meg!

Sóhajtva ugyan, de végre magamra hagynak. Becsengetnek és mindenki a helyére áll  

- illetve majdnem mindenki. Várjuk a tanárnő bejövetelét a termünkbe. Irodalom következik, ami egyet jelent a feleléssel. Nekem nem akkora gond felmondani az éppen aktuális verset, de a fiúk és néhány lány már most rettegnek. Így jár, aki nem tanulja meg!

A pedagógus belép a terembe és az osztály szemrevételezése után, rám pillant. Odahív magához. Engedelmeskedem a kérésének és odalépek a tanári asztal mellé. Elém tol egy köteg papírt. Ezek azok a feladatok, melyeket Márknak tudnia kell.

Lepillantok a lapra és meglepetten konstatálom, hogy régi dolgozatokat fogok a kezembe. Néhány oldalon szövegértési feladatok, máshol kinyomtatott versek. Vázlatok, elemzés, jellemzés, fogalmazások írására gyakorló feladatok. Rájövök, hogy nekem tulajdonképpen a fejébe kell vernem ezeket a dolgokat, nem korrepetálni. Meg kell neki tanítanom, mert ebből a srácból nem nézem ki, hogy tudja az alapokat.

- Én nem... - kezdeném, de aztán észbe kapok. Nem közölhetem a magyartanárommal, hogy nem akarom ezt az egészet, holott semmi kedvem hozzá. - Jól van. 

- Menj át Márkhoz, beszéljétek meg vele az időpontot - utasít.

- De miért pont óra közben? Nem jó, majd utána...?

- Nem. Először természetesen elszavalod nekem  a verset és utána mehetsz. 

Megadóan sóhajtok és visszamasírozok a helyemre eldugom a papírokat a táskám mélyébe, ahol senki sem találhat rá. Feltápászkodom a székemről, belekezdek a versbe és miután hibátlanul elmondtam elhagyom a helyiséget. Végigszaladok a folyosón. Nem áll szándékomba azonnal Márkhoz rohanni. Ha már úgyis elengedtek mással is eltölthetem az időmet. Remélem senki sem szerez róla tudomást.

Lefelé a lépcsőn szerencsére nem futok össze senkivel. Kimegyek a hátsó ajtón és helyet foglalok az egyik padon, melyet fák takarnak el. Egy ideig csendben maradok és a gondolataimba mélyedve elbambulok, de tíz perc elteltével gyerekkacagásra leszek figyelmes. Kilesek az elém hajló zöld levelek közül és kisbabákat pillantok meg, amint épp a fűbe ülteti le az anyukájuk őket. Hat gyermek ül a gyepen. Nem tudom miért éppen ide hozzák a kölyköket, szegények ilyen korán megpillanthatják a gimnáziumot. Egyébként körbe van kerítve az épület és szerintem nem is jöhetnének be idegenek. Ez is elgondolkodtat. Öt perccel később meg is kapom a választ, miért ide jöttek a szülők a csemetéikkel. Egyik tanárnő közeledik feléjük, visszahúzódom rejtekembe. Mikor odaér az embercsoporthoz mosolyogva köszönti őket és az egyik nőt meg is öleli - a testvére, esik le hirtelen - aztán leguggol a picurokhoz és őket is köszönti. Teljesen hivatalos hangnemben. Kiderül, hogy azért jöttek ide, hogy itt találkozzanak. Végülis a környezet megfelelő, a fű zöld, a levegő tiszta és van árnyék is, így a tavaszi napsütés nem éri a babák érzékeny bőrét. A csapat egy kicsit még beszélget, már alig várom, hogy elmenjenek és visszaszökhessek. Akkor szólok Márknak. A percek egyre csak telnek, hamarosan megszólal a csengő, a diákok kiözönlenek ide és én még nem szóltam a fiúnak. Kezdem egyre rosszabb ötletnek érzeni ezt a kis lógást. A fogamat csikorgatom és imádkozom, hogy menjenek el, járják csak be a város. Az egyik csecsemő elindul felém a fűben. Mászik, lábait gyorsan rakja egymás mellé. Csak ne érjen el ide, mert akkor valamelyik nőszemély feláll, idejön a gyerekéért és meglát. Akkor nekem végem. A csöppség figyelmét szerencsére felkelti egy faág, mely az útjába akadt. Anyja érte jön és végre-valahára elindulnak. Amikor eltűnnek a látóteremből gyorsan felpattanok és az épületbe szaladok. Lihegve érek a 11.a osztály ajtaja elé, bekopogok, majd benyitok. 

- Márkot keresem - fordulok a tanár felé. - Beszélnem kell vele. 

Gondolkodtam rajta, hogy mit mondjak, hogy kérjem ki az osztályból. Szeretnék vele beszélni, vagy esetleg beszélni akarok vele, de ezek nem lennének igazak. Tehát marad az, hogy kell, kötelező vele beszélnem. 

Pár perc múlva kettesben állunk a falra függesztett képek alatt. Márk kérdőn pillant rám. Meg kellene beszélnünk a találkozónk időpontját. Mégsem ezt a kérdést eszem fel neki, hanem a következőt:

- Miért javasoltad, hogy én segítsek neked a tanulásban?