6. bejegyzés

Február 7.
Már megint péntek van. Ez a hét is hamar eltelt, úgy, hogy észre sem vettem. A hangulatunk továbbra sem változott sokat. Kétségbe esetten próbálnunk vidámnak látszani, de ez nem mindig sikerült. Egymást sem tudtuk feldobni és a poénok is kezdtek egyre rosszabbak lenni. A rosszkedv először csak a szűk baráti körünkre volt jellemző, majd az egész osztályra átragadt.
Márk a keddi eset óta nem jelentkezett. Bocsánatot kért és azóta hozzám sem szólt, még az öccséhez se jött át. Csak a szünetekben pillanthattam meg a pálya szélén egy padon ücsörögve a barátai körében. Nevetgél, mosolygott és látszólag nem hatotta meg a testvére helyzete. Nem értem hogy lett ilyen hirtelen, elmegy mellettem és egy piszkálódód beszólása sincs. Fogalmam nincs, hogy most haragszik e rám vagy a szülei rászóltak. Nem lehet rajta kiigazodni.

Reggel anya kelt fel. Kicsit elaludtam ezért villámgyorsan felöltözöm, bekapok egy falatot, majd indulok is az iskolába. Fele utat futva teszem meg, teljesen kifulladok mire odaérek. Az aulában összetalálkozom Márkkal, aki ezúttal elmorog valami köszönésfélét az orra alatt. Ezt figyelmen kívül hagyva szaladok fel a lépcsőn és lihegve lépek be az osztályteremben. A barátaim rám néznek. Balázs meg is kérdezi, hogy kergetnek-e. Megrázom a fejem és a kabátom levetése után lehuppanok a székre, így hamar megnyugszom és ezután már tudunk tárgyalni a többiekkel. Annak ellenére, hogy ezt a hetet nyugodtnak akartuk nem lett az. Tegnap is felmerült az elkötözés megakadályozása nevezetű téma. Folyamatosan ezen agyalunk és nehéz kitalálni egy egyszerű megoldást, ami mindenkinek jó. Nem marad sok időnk becsengetésig és nem is jutunk semmire. Egyszerűen lehetetlen dolog. Valamit ki kell találnunk, ugyanis három hetünk maradt.
Az első óránk földrajz, ami a második emeleten van, egy szinttel felettünk. A föci terem gyönyörűen meg lett csinálva. Az egész hátsó falat egy hatalmas 3D-s domborzati térkép foglalja el, amelyen a Föld látható. Ezzel sokkal könnyebben megy a tanulás is, jobban megjegyezzük már az óra anyagát, mert érdekesebb így, mint egy egyszerű falitérképen való mutogatást nézni. A két oldalsó fal halványzöldre van festve, nem arra a rondára mint azt általában szokott. Ebbe a színbe bele van keverve egy kis barna és fehér is. Le sem lehet írni milyen pontosan.
A tábla pedig az ajtó mellett foglal helyet. A padok három sorban vannak elhelyezve, a tanári asztallal elől.
Az osztályfőnökünk - miután kiosztja a múlt heti röpdolgozatokat - elkezdi az órát. Közben mindvégig mutogatja, hogy mi hol helyezkedik el. Próbál poénkodni, de most senkinek nincs kedve nevetni. Az óra valamivel tovább tart mint szeretném. Öt percenként nézegetem az faliórát és mindig azt remélem, hogy már legalább fele idő letelt. Sajnos azonban nincs szerencsém. Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy szeretem ezt az tanórát, most igazán nincs hangulatom hozzá.
Mikor végre valahára kicsöngetnek felugrom a helyemről és visszasétálok a terembe. Valami nagyon nincs rendben velem. Úgy érzem szétrobban a fejem és mindenkire mérges vagyok. Biztos az idegesség. Ki nem állhatom ezt a helyzetet. Ilyenkor általában jobban járnak az emberek, ha nem jönnek a közelembe, én pedig ha nem szólalok meg.
Miután könyveimet kitettem az asztalra, lekapom a kabátom a fogasról, majd lerohanok az udvarra. A sietségben nekimegyek pár embernek, akik rögtön rám szólnak, hogy mégis mit képzelek. Nem foglalkozom túlzottan velük, csak el szeretnék jutni a lent lévő padokig és leülni rájuk. Közben a magammal kihozott füzetemet nézegetem. Nem fogom fel mi van benne, igazándiból csak azért bámulom, hogy ne nézzek ki annyira hülyén, így egymagamban. Néha néha feltekintek és egyszer csak észre veszem Márkot, amint felém közeledik. Ez hülye. Az első gondolatom. Mikor odaér halkan köszön és helyet foglal mellettem. Elfordulok.
- Most mi a baj? - kérdezi, miután megelégeli a hallgatást. Nem felelek rá. - Bocsánatot kértem. Hahó! - kezdi el rázni a vállam. Továbbra is próbálom figyelmen kívül hagyni, de nehéz nem megszólalnom. Piszkálni akarom. Sértegetni. Mire ezt felfogom már nyílik is a szám.
- Te. Te vagy a probléma. Egyszerűen lehetetlen rajtad kiigazodni! Napokig hozzám sem szólsz, aztán most meg idejössz! Gondolom már hiányoztak az összetűzéseink vagy csak egyszerűen már nem bírtad tovább...
Erre meg ő nem hajlandó válaszolni. Na jó. Várok. Nem telik el sok idő, hamar becsengetnek. Végre. Elindulok a bejárat felé, otthagyva ezzel a fiút. Persze tudom, hogy neki is jönnie kell, elvégre mindjárt kezdődik a következő órája, de úgy gondoltam, majd kicsit lemarad és végre békén hagy. A héten úgy is folyamatosan csak veszekedtünk. Tulajdonképpen mi már évek óta ezt tesszük, mikor megpillantjuk egymást. Még az óvodában keveredtünk bajba együtt és természetesen mind a ketten a másikat hibáztattuk, aztán fél órát álltunk a sarokban. Utána pedig egymásnak estünk. Hiába mi ilyen kis harcias gyerekek voltunk, azóta persze sok minden változott, de a mi kapcsolatunk semmit.
- Igazából csak... - kezdene magyarázkodni mikor elkapja a karom. Megállok és szembe fordulok vele, miközben keresztbe fonom a karom. - nem volt kedvem hozzád.
- Oké. Engem azt sem bántana, ha most sem lenne. Nekem ugyanis semmi "kedvem" sincs hozzád, meg a hülyeségeidhez. Tehát... - ezzel folytatnám utamat, de megakadályoz benne. - Márk most komolyan, ne legyünk már ennyire gyerekesek és hagyjuk békén a másikat.
- De olyan szórakoztató - ismeri be.
- Mi szórakoztató.
- Te, mikor szenvedsz.
- Szenvedek? - ezen egy kicsit fennakadtam. Szenvedek? Hát ez hülye. Teljesen. - Most őszintén ezt miből gondoltad?
- Hát kedden mikor a szobádban sírtál...
- Jaj, az nem miattad volt. egyébként meg, ha te azt élvezed, hogy valaki nincs jó passzban, sír, teljesen kiakad, szenvedd, stb, akkor valami baj van az agyadban. Menj el egy pszichológushoz - ajánlom, majd bejutok az iskola épületébe, ahol fellélegzem.
A termünk előtt állva azonban újra elönt idegesség. Tíz perce tart a matematika óra, ez azt jelenti, hogy késtem. Ez nem fog jól kijönni, elvégre a matek tanár eleve nem bír (én sem őt) és ha nem jelenek meg pontosan az óráján. Nem vár rám jó világ. Benyitok.
- Jó reggelt kívánok! - köszönök halkan, behúzott nyakkal megyek a helyemre. Nem sok esélyem van arra, hogy szó nélkül hagyja az esetet, de a remény hal meg utoljára. Pár perc múlva már nem él.
- Jó reggelt! Merre jártál?
- Hát...engem csak kint tartottak.
- Ki?
- Márk - felelem kifújva a levegőt. Mi jön ez után?
- Sok ilyen nevű gyerek jár ide. Melyik?
- A Dávid testvére.
- Persze, azt hiszed ez kiment ebből a helyzetből. Kérem az ellenőrződ! - parancsol rám. Kiveszem a táskámból, majd odanyújtom neki. Nem lehet igaz. Nem csináltam semmi rosszat, mindenről csak Márk tehet! Ilyen helyzetben egyszerűbb a másikat okolni, de most úgy érzem van is miért. Ha ő nem kapja el a kezemet és nem kezdi el mondani a magáét én már majd' negyed órája itt ülnék és hallgatnám a tanárnő károgó hangját, ami sokszor sérti a fülem.

Fél négy után hazafelé tartok. Sajnos csak most szabadultam el a suliból. A gondolataim Márk és a matekóra körül forognak. Szerencsétlen vagyok. Minden második mondat, ami végig pörög az agyamon ez. Séta közben végig az utat nézem. Ezért is történhet meg, hogy nekimegyek valakinek. Most rögtön felemelem a fejem, mielőtt bocsánatot kérnék és nagyon reménykedem, hogy nem azzal a hülyével találom szembe magam, akivel ma már egyszer összekaptam. Azonban, de. Márk áll velem szemben, lazán zsebre vágott kezekkel. Rögtön rátámadok.
- Minden a te hibád! - ordítom a képébe kikelve magamból. Ő csak értetlenül pillant rám.
- Mi van?
Ettől aztán csak még mérgesebb leszek. Hogy érti, hogy miért? - Mégis miért? Valószínűleg büntetést kapok, miattad?
- Mér' miattam?
- Mert te tartottál kint az udvaron. Utánam jöttél és elkezdtél beszélni nekem a hülyeségeidről. Késtem az óráról és elvették az ellenőrzőm - panaszolom el neki. Őt nem hibáztathatják, elvégre a tesi tanár fia, eddig mindent megúszott. Nem válaszol semmit. Egyre jobban begurulok és ezzel együtt rosszul is leszek. Hirtelen történik, a világ forogni kezd velem, majd teljes sötétségbe borul minden...