Reggel az öcsém, Adolf kelt fel. Csakúgy mint általában. Nagy nehezen kikászálódom a jó meleg, fonom puha ágyikómból és megmosom az arcom - csak, hogy kicsit éberebb legyek. Az elmúlt két hét az iskolában fárasztó volt. A tanárok dolgozatot halmoztak dolgozatra, ami meglepő, hiszen még csak most kezdődött a második félév. Fogalmam sincs miért kérnek tőlünk folyamatosan számon mindent. A lényeg az, hogy egész múlt és azelőtti hét végén hazaértem az iskolából és tanultam, majd ha volt egy kis időm olvastam, de ennyi. Miután magamra kapok egy fekete kötött cicanadrágot, egy sötét rózsaszín csíkos hosszított fazonú felsőt és egy fekete kardigánt már indulok is le a konyhába. Gyorsan megeszem az egyszerű reggelimet, ami pirítós és iszom hozzá egy pohár kakaót.
Tíz perc múlva már az iskolába vezető úton sétálok. Nem túl nagy élvezet. Mindent sár borít, a hó, ami nem rég esett elolvadt és csak a kosz maradt utána. Ráadásul még eső is esett, így minden lucskos. Utálom ezt az időjárást.
Hamarosan odaérek a suliba. A szokásosnál előbb érkezem, még nincsenek sokan a teremben. Nincs nagy nyüzsgés bent, mint általában. Egyszerűen az a pár ember, aki már megérkezett halkan beszélget egymással és ez picit engem is feldob. Jobb lesz a hangulatom. Kihúzok egy széket és odaülök a barátaim közé A gyerekek szépen lassan beszivárognak a terembe és egyszer csak arra eszmélek fel, hogy az egész társaság együtt van. A becsengetésig beszélgetünk és jól el vagyunk. Nem örülünk túlságosan a csengő hangjának, de tudomásul kell vennünk, hogy elkezdődött a tanóra és nekünk innentől kezdve a tanár szavaira kell figyelnünk. Ez nem sikerül teljes mértékben és a tanárnőt is kiakasztjuk - ami természetesen a fiúk érdeme. Ők mindig poénkodnak, bele-bele szólnak az épp vett anyagba és a felnőtt szavába vágnak - sokszor tiszteletlenül - mi többiek, pedig nevetünk. Most is ilyen jó hangulatban telik a fél nap. Márk ront el mindent. Már el is feledkeztem arról is, hogy létezik és most beállít. Az egyik szünetben jön át "meglátogatni az öccsét". Legalábbis ez a magyarázata. Ahelyett, hogy beszélgetne az öccsével vagy vele foglalkozna, engem idegesít. A hetekkel ezelőtt megtörtént eset miatt, hogy megcsörrent a telefonom órán. Nagyon élvezi, hogy ezzel piszkálni tud, azonban amikor megkérdezem tőle, hogy erről honnan tud kicsit zavarba jön, de egy teljesen logikus magyarázattal rukkol elő.
- Az öcsém mesélte.
Ez elő fordulhat, habár én egy kicsit kételkedem ebben, de nem szólok semmit. Ráhagyom Márkra és az elkövetkezendő pár percben mind a ketten csöndben maradunk, körülöttünk azonban nagy a hangzavar. Végül Márk feláll és egy egyszerű "helló"-val elköszön az osztálytól. A hangulatom egy kissé ettől a találkozástól rosszabb lesz, de nem annyira, hogy ne röhögjek az elkövetkező órákban a fiúk hülyeségein.
Délután három körül indulok haza, ahová hamar meg is érkezem. Az úton újra a bő egy héttel ezelőtt történt eseményeken töröm a fejem. Visszatér a már megszokott kérdés: Vajon ki hívott?
Most azonban nem hagy nyugodni - mint ahogy a múltkor. Otthon a telefonom nézegetem és ezen jár az agyam, azonban semmi. Nem visz rá a lélek, hogy én csörgessem meg a számot, de nem is akarom így feladni a kutatást. A végén nem is kell megtennem, ugyanis a telefonom elkezdi lejátszani az egyik kedvenc számom, ami történetesen a csengőhangom. Kis gondolkozás után felveszem.
- Haló? - szólok bele, de választ nem kapok. Letette.
A szám továbbra sem ismerős és ez a titokzatos hívás csak bonyolítja a dolgokat. Nyilván ismerem ezt a személyt, mert hát miért hívna egy olyan ember, aki nem tudja ki vagyok? Márkra gyanakszom, de aztán mégsem hiszek ebben. Pedig egész logikus.
Este tíz órakor végül lefekszem aludni, de nem jön álom a fejemre. Miért kell mindent felkavarnia ennek? Ez az utolsó gondolatom, mikor nagy nehezen elnyom a fáradság.
Hat órakor kipattannak a szemeim. Nem tudom hogyan, mivel nem vagyok az a korán kelő típus és szinte mindig Adolf, a kisöcsém kelt fel. Most azonban nem érzem magam álmosnak. Simán felkelek. Felveszem az asztalról a telefonom. Egy darabig csak forgatom a kezemben. Végül azonban mégis megnyomom a hívás gombot. Nem érdekel, hogy korán van és ez a személy esetleg nincs fenn. Ha már hívogat vegye fel, amikor én teszem ezt. Ez nem történik meg. Ahogyan számíthattam is rá. Mérgesen vágom le a készüléket az íróasztalomra, mire felébred az öcsikém és átballag hozzám.
- Mit csinálsz? - kérdezi álmos hangon.
- Semmit - vágom rá rögtön, de tudom, hogy nem fog békén hagyni, ahhoz túl kíváncsi.
- Semmit nem csinálhatsz. Mi volt ez a hang? - egyre éberebb lesz és belép a szobámba. körülnéz. Percekig némán szemléli a terepet, majd világos lesz neki a dolog - valamelyest. - Miért bántod azt a szegény mobilt?
Felhúzom a szemöldököm, majdnem elnevetem magam. Ha viszont ezt megteszem a tesóm megsértődik, így tehát beharapom a számat és csak ki idő múltán szólalok meg. - Nem hiszem, hogy fájt neki.
Adolfnak látszólag ennyi is elég, megfordul és elhagyja a szobám. Valószínűleg anyát megy ébreszteni. Eközben én felöltözöm. Egy fekete farmert húzok fel egy ugyanilyen színű fehér mintás felsővel és egy sötétlila kardigánnal. Lábamra papucsot húzok, úgy megyek át a fürdőbe, ahol megmosom az arcom és a hajam is kifésülöm. Innen a konyhába veszem az irányt, itt elfogyasztom a reggelimet, ami ezúttal egy tál müzli.
Az osztályunkba mosolyogva lépek be - annak ellenére, hogy kicsit ideges vagyok. Mikor azonban megpillantom Antóniát azonnal elkomorulok.
- Mi történt? - intézem hozzá rögtön a kérdést. nem értem mi baja lehet. A szemei pirosak a sok sírástól és karikásak a kialvatlanság miatt, mikor felelni próbál újra elerednek a könnyei. - Nyugalom.
Megölelem és a hátát simogatom, nem tudom mi van vele és ettől csak dühösebb leszek. Felemelem a fejem és Liára nézek, válaszra várok. remélem, hogy ő meg is tudja adni. Csalódnom kell, ő is csak értetlenül bámul vissza rám. Pont úgy, ahogyan a többiek. Antónia végül - nagy nehezen - összeszedi magát.
- Elköltözünk - nyögi ki. Erre mindenki megdermed. A hangzavar nem volt elég nagy ahhoz, hogy ezt csak mi értsük. Akik a teremben tartózkodnak mind tudják és nem fogadják túl jól. Nekem is össze kell szednem magam ahhoz, hogy reagálni tudjak és ami ekkor elhagyja a számat sem egy értelmes mondat, csupán egy szó.
- Mi?
Nem bírom felfogni. Az egész értelmetlen. Mégis miért mennének el innen? Két éves kora óta ebben a városban lakik, az itt élő gyerekekkel nőtt fel, velünk. Mi kényszerítheti a családját a költözésre? Erre most nem kaphatok választ. Időközben ugyanis becsöngettek. Nem is hallottuk, pedig elég hangos ahhoz, hogy mindenki értesüljön az óra kezdetéről ezen a folyosón. A tanár lép be az osztályterembe és ő hívja fel a figyelmünket erre. Mindenki a helyére vonul és az óra végéig csendesen ül a helyén. Éppen csak odafigyel az óra anyagára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése