2. bejegyzés

Miss Shulman

  Január 21..

Az óra kezdetéig nem szólalok meg többet. Miss Shulman - az angol-nyelv tanár - belép a teremben és elkezdi tartani az angol óránkat. Mosolyogva, nem is foglalkozva az osztály hangulatával. Az jó Miss Shulmanban, hogy fiatal, vicces és félig maga is brit. A kiejtése tökéletes és nagyon szépen beszéli az anya - ha úgy jobban tetszik apa - nyelvét.

Végigülöm ugyan az órámat és tekintetemmel követem a tanárnőt, miközben lépked ide-oda a tanteremben, de agyban tartózkodás mellett Vagyok Ott. Csák nézek ki a fejemből és mikor felszólítanak nem tudok semmit sem mondani.

Mikor végre kicsöngetnek felállok, lekapom a kabátom a fogasról, belebújok, Majd leszaladok AZ udvarra. Szükségem van Friss levegőre. A pálya szélére húzódom és bámulom, az épületből lassan kiszivárgó diákokat. Azalatt az idő alatt, míg egy helyben állva fagyoskodom, Semmi tartózkodás mellett történik. Nem pillantom meg Markot, amitől kissé lenyugszom és már sokkal jobban figyelek a következő óráimon. Magyar órára Márk feledésbe is merül és én felszabadultan nevetek Andris hülyeségén.

- András állj fel és kérdezd meg a Viktortól fáj-e a még füle - a tanárunkon tisztán látszik, hogy ezt nem gondolja komolyan, azonban Andris ezt veszi észre. Feláll és az ajtó felé indul, ki nyitja azt, majd már a folyosón is van. Mindenki a fejét fogva röhög - még a tanárnő is. Andris meglepettnek tűnik. Visszalép a terembe. Dris  az asztal mellett terem, de Ildi néni a másik oldalra fordítja a fejét - várja, hogy a fiú, majd oda megy. Andris meg is teszi, azonban a tanárnő a tanárnő most jobbra néz. Ezen persze csak még jobban nevetünk. Ezt párszor még eljátsszák, míg végül beszélni tudnak egymással.

- Szünetben a másik osztályban jártam és a Viktor azt hitte süket vagyok. Pedig én még nem vagyok süket, még . Észre sem vette, hogy kicsúszott pár csúnya szó a száján. Kapott egy taslit és azóta is piros a füle - meséli el a történetet a tanárnő.

Mi még mindig jól szórakozunk és ez a hangulat meg is marad a kicsöngetésig. Tulajdonképpen innentől elkezdve a napom - legalábbis amit a suliban töltök - jól telik.

Délután három óra körül indulok el haza. A dombról hamar leérek, igaz a hosszabb utat választom, hiszen ilyenkor szépen el tudok merülni a gondolataimban. Ezt ismét sikerül elérnem. Körülbelül negyed órája sétálok, mikor véletlenül nekiütközök valakinek, aki épp a másik utcából fordul ki. Elmotyogok egy bocsánatot és csak ezután pillantok fel. Nem kicsit lepődök meg, ugyanis akinek - már másodszor - nekimentem az nem más, mint Márk. Veszek egy nagy levegőt és próbálok nem is foglalkozni vele, megyek tovább, illetve csak mennék. Márk elkapja a karom és visszaránt  az úton.

- Nem úszod meg ennyivel! - úgy látszik Ez a fiú nem képes mást mondani, folyamatosan képes ismételgetni ezt a szöveget.

- Oké, de ezt már tegnap is említetted. Mégis mit akarsz? - Nézek kihívóan a szemébe. Nem szólal meg csak farkasszemet néz velem.Akármennyire is próbálom állni a tekintetét, a végén mégis én fordítom el a fejem. - Elengednél?

Márk csak oldalra billenti a fejét, félmosolyra húzza a száját, miközben egy helyben álldogál. Barna bakancsot visel, fekete koptatott farmerrel és vékonynak tűnő bőrdzsekivel. Sötétszőke haja - mint mindig - kesze-kuszán áll. Érdekesen nézhetünk ki az út szélén, így kettesben egymásra meredve, meg sem szólalva - bár ezt nem hallja, aki elhajt mellettünk kocsival. Pár percig elbambulok és mikor magamhoz térek elkezdem rángatni a karomat, de mindhiába szorítása nem lazul. Felsóhajtok és inkább könyörgő hangnemre váltok.

- Légyszíves Engedj el! Szeretnék Gyorsan hazaérni - jelentem ki. Markot láthatóan kibillentettem a nagy elmélkedéséből ugyanis a fejét rázza, hogy kissé magához térjen. Most szólal meg másodszor, mióta összetalálkoztunk.

- Máskor ne gyere nekem, különben ... - Hangja fenyegetően is hathatna, de nekem inkább úgy hangzik, mintha viccelődne.

- Különben mi lesz? - húzom fel a szemöldököm. 

- Majd megtudod - vigyorodik el, majd elereszti a csuklóm, hátat fordít nekem és otthagy. Egy ideig még döbbenten tekintek utána, de aztán én is elindulok az úti célom felé, ahová, így már akadály nélkül hamar meg is érkezem. 

Este lefekvés előtt még gyorsan kezembe veszem az éppen aktuális olvasmányom és ezzel elvagyok egy  jó darabig - egészen pontosan negyed tizenegyig. Mikor az órámra pillantok meglepődve látom, hogy jócskán eltelt az idő.Gyorsan lekapcsolom a lámpát és nem sok idő kell ahhoz sem, hogy álomba szenderüljek.

Január 22..

Ma reggel, mikor kinézek az ablakon azt látom, hogy szakad a hó. Már az egész kertünket, a járdát az utcát és mindent beborít a fehér takaró. Olyan békés ilyenkor minden, de a szemem bántja ez a szín, hiszen annyira vakító, ahogy a nap gyenge sugarai, amik épp csak próbálkoznak, megcsillannak rajta.

Visszahúzom a függönyt, megfordulok, majd a fürdő felé veszem az irányt, ahol gyorsan megmosakszom és a szobámban gyorsan fel öltözöm. A konyhában már anya vár a reggelimmel és az öcsémmel együtt. Hamar elfogyasztom a lekváros kiflimet, ezután elköszönök és elindulok az iskolába. A havat még nem dobálták el sehonnan - ahhoz egy kicsit még korán van -, így a friss ropogós hóban lépdelhetek végig a suli irányába.

Fél Óra elteltével odaérek, az ajtó előtt letopogom a havat a cipőmről, majd kitárom magam előtt a nagy kétszárnyú ajtót. Belépek az épületbe és az első emelet felé veszem az irányt.
- Sziasztok! - Köszönök a termünkbe érve, táskámat a helyemre dobom, kibújok a kabátomból, majd azt az osztály végében lévő kabáttartóra akasztom. Most - szokásommal ellentétben - nem ülök oda a lányok Melle csevegni, hanem a kényelmetlen faszékre huppanva előkapom a könyveimet és buzgón nekiállok tanulni. Ritkán esik meg velem, hogy nem igazán készülök másnapra, de tegnap pont ez történt, ami a mai matematikadolgozat miatt nem túl jó, mert ebből a tárgyból sosem voltam igazán jó és a mostani anyagrész t még mindig nem értettem meg teljesen, de mindegy nekiállok átnézegetni.
Hamar becsöngetnek. Az első óra elkezdődik, így félre kell, hogy rakjam a felszerelést és teljes mértékben arra kell koncentrálnom, amit a tanár mond.
Az iskolában töltött idő lassan telik le és én még mindig csak a harmadik órán üldögélek, kis híján el is alszom, amikor megszólal az egyik kedvenc számom. A kelleténél több időbe telik, míg ráeszmélek arra, hogy bizony az én telefonom csörög. Ijedten kapok a zsebemhez, azonban a készülék - mivel iskolában vagyunk - nem ott van. Kihúzom a táskámból a mobilom és kinyomom, majd odanyújtom a tanárunknak, aki mérgesen néz rám. 
- Ezt nem vártam volna magától! - hangja nyugodt marad, de a szeme villámokat szór. Tisztában vagyok vele, hogy ezentúl méltón fog velem bánni. Holnaptól elkezdve akármit teszek az csak rossz lehet neki. Lehajtott fejjel ülök és nem szólok egy szót sem. - Úgy van. Maradjon csak csöndben!
A tanárnő visszamegy az asztalához, amire levágja az én drága telefonomat és folytatja tovább az órát, amelynek a további részében meghúzom magamat. Csakúgy mint eddig vagy talán egy kicsivel még lejjebb csusszanok a székemen.

Már alig várom, hogy kicsöngessenek az utolsó tanóráról, visszakérhessem a mobilom és mehessek haza. Fogalmam sincs ki hívott és fúrja az oldalam a kíváncsiság. Miután visszaszerzem gyorsan megnézem, de a szám ismeretlen, így sajnos nem jutok előrébb. Egész hazaúton, sőt még otthon leckeírás közben és este is ezen agyalok, de fogalmam sincs ki lehetett az. Többször átnézem a telefonszámot, de nem mondd semmit, így folyamatosan ezt kérdezgetem magamban: Vajon ki volt?