- Bocs - nem is foglalkoznék ezzel többet, mert végül is csak beleütköztem az ajtó előtt várakozó srácba, de Márk mégsem gondolja azt, hogy csak simán elenged maga mellett. Megrántja a karomat, ezzel visszarántva engem.
- Azt hiszed ennyivel megúszod? - villantja rám azt a mosolyát, amitől elolvadnak a csajok. Mindenki más, de én nem. Mégis, hogy képzeli, hogy nem elég neki csak egy sima, egyszerű bocsánatkérés? Különben is, mit akar ezen kívül?
- Bocsánatot kérek, hogy neked mentem, teljesen véletlenül, miközben kiléptem az ajtón. Ez megfelel? - húzom fel a szemöldököm és a válaszát meg sem árva lépnék is le onnan, de ő még mindig szorítja a csuklómat. Lenézek a fogságban lévő jobb kezemre, majd felpillantok rá. - Lennél szíves?
Fejrázást kapok válaszul azonban ekkor megjelenik a megmentőm, Dávid, aki mérgesen néz bátyjára, majd megkéri őt arra, hogy hagyjon békén engem. Márk végül felsóhajt és elenged, de továbbra is az utamban áll. Mérgesen fújtatok:
- Most meg miért csinálod ezt? Hagyj békén! - teljesen kiakadok és meglököm a mellkasát, de ez nem segít.- Lennél szíves arrébb állni?
Márk már épp nyitná a száját, mikor Dávid elrántja az útból. Végre elindulhatok. Végigmegyek a folyosón, le a lépcsőn és máris kint találom magam a szabadban. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, örülök, hogy végre-valahára elindulhatok haza. Hamar elérek a házunkig, hiszen nap, mint nap megteszem ezt az utat, így gyorsan sétálok. Kulcsomat elfordítom a zárban, előttem feltárul a bejárati ajtó, én pedig boldogan lépek be rajta. Cipőm és kabátom az előtérben hagyom és a konyhába megyek, ahol megmelegítem magamnak az aznapi ételt, majd miután megebédeltem a szobámban gyorsan megírom a házit és tanulok holnapra. Boldogan sóhajtok fel, mikor végre minden megvan és a rózsaszín órámra lesek, ami az ajtóm fölött lóg a falon. Még két óra egyedül, hiszen anyu csak hat és hét óra között jön meg.
A konyhába lépek és a vízforralóban forralok vizet teának. Erdei-gyümölcsöset készítek. Ez a kedvencem, majd a szobámba érve az ágyamra dobom magam és bekapcsolom a laptopom. Felmegyek Facebookra, megnézem miket írtak ki az ismerőseim, milyen képeket töltöttek fel, stb.
Pár perc alatt megunom, hiszen én nem vagyok olyan ember, aki mindent megoszt az emberekkel. Nem akarom, hogy mindenki tudja mi történik velem! Szerintem hülyeség mindent így kiteregetni. Na mindegy, vannak osztálytársaim, barátaim akik ezt teszik és az ő döntésük.
Néhány dologra még rákeresek a neten, majd miután már csak nézegetem a képernyőt inkább kinyomom a gépet és felkapom az asztalomon lévő könyvet. A Hűvösvölgyi Sulit , ami mostanság a barátnőim nagy kedvence. Elég érdekesnek bizonyul ahhoz, hogy csak akkor rakjam le, mikor anya kopog a szobám ajtaján, hogy megérkezett. Mosolyogva pattanok fel és egy puszit nyomok anya arcára. Kivonulunk a nappaliba és megvitatjuk a mai napunkat. Természetesen vele sem történt semmi különös. Csak a szokásos monoton hétköznapok...
Hét óra körül apu is belép az ajtón, aki hazahozta magával a hétéves kisöcsémet is a mamáéktól. Szegény elkapott valami betegséget, így nem mehet iskolába. Na igen, ő talán nem is bánkódik annyira miatta. Végre itthon van a család - na jó nem a teljes család, hiszen nővérem nincs itt, de ő egyébként is csak néha jár haza - és leülhetünk vacsorázni, ami nem megy olyan egyszerűen nálunk, főleg Adolf miatt, aki mindig kitalál valamit, hogy bent fogyaszthassa el az ételt a nappaliban, miközben kedvenc sorozatát nézheti a tévében. Tipikus. Az indoka most épp a vírus, ami sikeresen ledönti a lábáról.
- Anya! Rosszul vagyok - nyöszörög és a hasára teszi a kezét, csak a hitelesség kedvéért. Most is nyer ezzel az ürüggyel, tehát örülhet. Én, mint mindig az étkezőben eszek és jókedvűen hallgatom szüleim beszélgetését. Ők úgy fecsegnek, mintha ott sem lennék, de nem igazán zavar. Ilyenkor mindig a gondolataimba merülök és tulajdonképpen én sem hallom a beszédüket vagy csak nem értem meg, hiszen csak halk zümmögés a beszédük számomra.
Január 21.Reggel az öcsém ébreszt, méghozzá azzal, hogy az ágyamon ugrál. Elég jó formában van ahhoz képest, hogy beteg! Megpróbálom figyelmen kívül hagyni és a másik oldalamra fordulok.
- Reggel van! Fel kell kelned! Iskola! - üvölt bele a fülembe. A fejemre húzom a takarót. - Kelj már fel! Menned kell a suliba!
Lerántja rólam a takarót és továbbra is hangosabban beszél a kelleténél. - Maradj csöndben... - nyögöm ki, miközben szemeimet nyitogatom.
Körülbelül öt perc szükséges ahhoz, hogy tényleg magamhoz térjek és végre fel is tudjak kelni az ágyamból. Adolf szerencsére már elhagyta a szobámat, valószínűleg a konyhában van és épp a reggelijét fogyasztja el. A fürdőszobába veszem az irányt, ahol megmosom az arcom, hogy egy kicsit éberebb leszek, majd visszamegyek az én kis birodalmamba és felöltözöm. Miután ezzel is teljesen elkészültem a konyhába sétálok, ahol - ahogy sejtettem - a többi családtagom is tartózkodik. Megcsinálom magamnak a reggelit ( nutellás kifli), amit aztán pár perc alatt el is pusztítok, majd összekapom magam és egy puszit nyomok anya arcára - az öcsém most nem kap mert még mindig a betegségében "szenved" - aztán elindulok az iskolába, a már jól ismert úton. Természetesen gyalog. Nem túl izgalmas lesétálni két kilométert reggel, de hát ez van, én már csak ilyen sportos vagyok.
Végül is most sem telik bele sok időbe, hogy odaérjek a sulinkhoz, ami egy új építésű épület. Mikor én még általánosba jártam akkor készült el teljesen. Addig egy másik helyre jártak a diákok. Egy háború előtt épült régi és életveszélyessé nyilvánított házba. Ez a mostani iskola nagyon szép, modern stílusúra álmodták meg. Alapterülete nem túl nagy, ezért inkább magasra csinálták, ugyanis öt szintes, tartozik hozzá egy udvar is, amin egy foci- és egy kosárpálya foglal helyet, amit apró füves terület szegélyez.
Most végigsétálok a fő ajtóig vezető aszfalttal borított járdán és belépek az előtérbe, amiből jobbra egy folyosó indul, felfelé pedig lépcső vezet. Én az első emeletre indulok, ahol a mi termünk is helyet foglal. Nemsokára már ott is termek az osztályban, ahol a többiek - akik eddig megérkeztek - beszélgetnek, nevetgélnek és labdával dobálóznak. Az utóbbiak természetesen a fiúk, akik mindig megszegik a szabályokat. Már meg sem lepődöm ezen, hiszen minden alkalommal ez van, ha pedig egy tanár jönne elteszik vagy éppen mindenkit belemártanak. Néha nagyon tudok rájuk haragudni emiatt, de hát mit tehetnénk?
Miközben levetem a vastag télikabátom engem is majdnem eltalál egyszer a teniszlabda, ami fogalmam sincs honnan szedtek. Mérgesen nézek rájuk, de ezzel annyira nem törődnek és én is hamar megnyugszom, mikor odamegyek Liáékhoz és hamar belemerülünk a beszélgetésbe.
- Na szia! Láttam tegnap összetűzésbe kerültél Márkkal - veti fel egyszer csak Dóri, mire én megrázom a fejem. Ki akarom verni a fejemből azt a hülyeséget. Még mindig nem sikerült megértenem a viselkedését, habár ő Fenyvesi Márk úgyhogy nem maradtam le nagyon. Ezt a fiút ugyanis nem hiszem hogy sokan megérik...
- Hát igen...valami olyasmi - sóhajtok fel.
- Hogy érted, hogy valami olyasmi. Nem hallottam miről is veszekedtetek, de...
- Nem veszekedtünk mi semmiről, csupán arról volt szó, hogy nekimentem ennek a nagy bunkónak - most sem értem mit keresett az ajtóban - és nem engedett el. Valami olyasmit mondott, hogy "azt hiszed ennyivel megúszod?", mikor egy boccsal el akartam intézni. Szerencsére hamarosan jött Dávid és elmentek. Ennyi - és én ezzel le is zárnám a témát, de a többiek nem így gondolják. Továbbra is Márk marad a téma.
- Annyira helyes és olyan...mi is a legmegfelelőbb szó a viselkedésére? - mosolyog Lia.
- Bunkó - motyogom.
- Csak azért mondod mert tetszik neked... - néz össze Dóri Liával. Én hevesen megrázom a fejem, ők pedig még nagyobb mosolyra húzzák a szájuk. Oppsz...lehet, hogy ezt nem kellett volna. - De, de...ha nem így lenne nem ellenkeznél ennyire...
Hangosan kifújom a levegőt. - Nézzétek én ki nem állhatom Márkot. Egy nagy seggfej, aki már kiskorunkban is mindig kiszúrt velünk. Nem emlékeztek? Általánosban is folyamatosan szívatott. Holott csak két évvel idősebb nálunk - sorolom fel az érveket, hangom talán kicsivel hangosabb, mint a normál beszéd. Na, jó...azt hiszem már majdnem kiabáltam. Körülöttünk gyanús csend van. Andrisék is befejezték a játékot és ők is állnak egy helyben. Mintha megfagytak volna.
- Most szobrosat játszunk? - kérdezem tőlük reménykedve, hogy nem azért viselkednek ilyen furán, mert bejött egy tanár. Továbbra sem csinálnak semmit. A lányokra néznek, akik rám vagyis inkább a hátam mögé lesnek. Mintha megijedtek volna. Jól van, gondolom, majd mivel már kíváncsi vagyok ki áll mögöttem. Megfordulok.
Talán a ... tanárnőre számítok, de nem ő van ott, hanem Márk. Most komolyan? Ez tisztára olyan, mint valami romantikus filmben, ahol a lány mindennek elmondja a fiút, aki megsértődik, de majd a végén összejönnek.
Feltápászkodok a székből és farkasszemet nézek vele. Nem akarom, de mégis én kapom el először a tekintetem. Megszólalok. - Mindent hallottál, ugye?
Hangom közönyös, ő pedig bólint.
- Mondhatnám azt, hogy nem úgy gondoltam, de... nem szeretnék hazudni. Tudod az olyan csúnya dolog, meg hát így legalább tudod mit gondolok. Remélem ezentúl békén hagysz! - lehetséges, hogy annak az utolsó mondatnak nem szabadott volna kicsúsznia a számon, de most már nem szívhatom vissza.
- Azt lesheted! - ennyi volt a válasza és már ki is viharzik az ajtón.
Az osztálytársaim meglepődötten néznek rám, de én csak megrántom a vállam és dühösen odavágom nekik:
- Most meg mit néztek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése